Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

című művének értelmezése

Mielőtt a könyvbe belekezdtem volna, először Márai Sándor életrajzát olvasgattam, gondolván arra, hogy a könyv nagy része Márai Sándorról fog szólni. Egy keveset azonban tévedtem. A könyv a szerző életén keresztül a XX. század tipikus társadalmi képét festi fel elénk, így nem csupán egy hétköznapi önéletrajzi regényről, de egy szociológiai regényről, társadalomrajzról, művészeti alkotásról beszélünk. A vallomás szóról a gyónás, vallatásjutott eszembe. Habár Márai vallomásainak is van gyónásjellege, jól érezhető a polgári létforma dicséretének a szándéka is. A vallomás azonban műfaj megköveteli az E/1 használatát, és legszemélyesebb, legszubjektívebb élmények leírását.

A nagy emlékírókhoz hasonlóan Márai azt mondja el, ami vele történt, de az események hitelesítésétől mégis elhatárolja magát, és a „fikció” felé tágítja azokat. Márait saját bevallása szerint sokáig foglalkoztatta egy „családregény” megírásának terve. Ezt sokáig azért nem valósítja meg, mert túl közel érzi magát élményeihez, illetve nem ismeri a fikciót megteremtő írói eszközöket. Első próbálkozása volt eme mű, melynek fikcióját már a mű elején megteremti: „E regényes önéletrajz szereplői költött alakok, csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.”, majd a második rész nyitásaként: „Rossz emlékező vagyok. Időszakok, emberek külseje, találkozások nyom nélkül szitálnak át emlékezetemen, mindig csak eseménycsoportokra emlékezem, melyek nagy, laza tömbökben kapcsolódnak össze. ... Hálátlan emlékező vagyok. Mindig egy-egy ember emelkedik ki a zűrzavarból ...”. Ezeken felül sokszor megjelennek az „azt hiszem” és a „ha jól emlékszem” fordulatok, melyek a gyerekkori eseményeinél hatványozottabban játszanak szerepet. Ezek után a sorok után nem tudjuk meg soha, valójában mi történt meg és mi nem, a fikció-valóság tökéletes egyensúlyában bízunk. A fikció része lehet még a szokatlan időszerkezete a műnek. Márai nem kronologikus sorrendben szerkesztette meg a művét, hanem különböző csomópontok köre rendszerezte.

A műben megfigyelhető különböző filozófia nézetek közül a Freud-féle filozófiát említeném meg. A mű olvasása közben különösen figyeltem ennek megjelenésére, mivel fejemben volt a következő dialógus, melyben magát Márai Sándort kérdezik egy másik írásával kapcsolatban: "- Egyszóval ön Freud híve? - Nem Egyszóval a szerelem híve vagyok.". Freudról legelőször nagybátyja „alacsonyrendűségi komplexusához” kapcsolódóan ír – melynek kialakulásáért családja társadalmi helyzetét okolja. Márai Sándor kétségtelenül neurotikus volt, s neurózisának eredetét gyermekkori sérülésben, szexualitás természetű problémáiban kereste; Freudról keveset, majdnem semmit nem hallott addig még ez be nem bizonyosodott, s a zseniális elméletét egyáltalán nem ismerte. A freudi elmélet zseniális lendülete és szépsége elbűvölte; az „álomfejtés”-t a század egyik legnagyobb jelentőségű felfedezésének tartotta.

A mű szociográfiai jellege erőteljesen megmutatkozik. A mű elején több kassai családot mutat be, szubjektíven, letisztult stílusban. Egyértelműen felfest elénk egy képet az akkor szociális helyzetről. Információkat kapunk a nagycsaládok felépítéséről, a házak felosztásáról, a szobák/helyiségek szerepéről, tájékozódunk az akkor olvasott könyvekről, akkor játszott zenedarabokról, az oktatási rendszerről, Márai magánéletéről, és még számos meghatározó esetről a szerző életében. Érdekes megemlíteni néhány gondolatot az akkori társadalomról. Elképesztően merev rendszerben, szigorú erkölcsök között éltek. A családokban folyamatos osztályharc dúlt, ami a polgári társadalom elengedhetetlen velejárója. A zongorázást kötelezővé tették, és mai szemmel, ellentmondást nem tűrő eszközökkel kényszerítették az embereket a tanulásra. A verés akkor általánosan elfogadott pedagógiai eszköz volt, a pofonok hozzátartoztak a nap munkarendjéhez, mint az imádság vagy a szorgalmi dolgozatok.

Ugyancsak érdekes a családok viselkedése a társadalomban. A szalon csak vendégek számára volt fenntartva, egyfajta mutogatás céljából. Tulajdonképpen ez lett volna „főbejárat” a lépcsőházból, de itt csak a megbecsült vendégeknek nyitottak ajtót. „Ez volt az a hely ahová hónapszámra nem lépett be senki, a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok álltak”. A cselédek, a családtagok, a szülők is a folyosóról jártak be a lakásba, a konyha mellett nyílott egy kis, üveges ajtó, csengőt sem szereltek ide, kopogtatni kellett a konyhaablakon. Márai bevallása szerint apja is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért, és nem lakik idegen házban; s mindent elkövetett, hogy mihamar saját házba költözhessenek. A saját házzal rendelkezők magasabb rendűeknek, sokkal előkelőbbeknek érezhették magukat ebben a tagolt polgári társadalomban, így mindenki arra törekedett, hogy saját házba költözzön. Márai: „Ha ezt a szót gondolom: „otthon”, a Fő utcai ház széles udvarát látom, a hosszú, rácsos folyosókat, a nagy porolót és a villanymotoros kutat. Azt hiszem, mégiscsak sivár, idomtalan ház volt ez.” Ezek a sorok magyarázatot adnak arra, milyen is volt egy átlagpolgár elképzelése az otthonról a XX. század elején. Azonban a műalkotásban megjelennek ezek ellentétjei is. Gazdag családok, bankárok, üvegpaloták állnak e polgári társadalom másik végleten. A társadalom bemutatása különböző polgári rétegeken keresztül történik. Bemutatásra kerül a gazdag zsidó család; akik a második emelet egész utcai frontját bérelték, a jogot tanult Endre; aki jelenleg a házban működő bank igazgatója, Dezső; a mészáros-inas (aki mint írta Márai: „mészárosnak született”), Ernő a feltörekvő katona, Zsüli néni; a bölcs dáma, Mátyás bácsi; a gazdag rokon, Jenő; a zenész. Ezek a szereplők nem csupán önmagukban léteznek, hanem Márai ezek alapján kategorizálja be a társadalmat, hiszen valamelyik tagolt csoportba mi is beletartozunk.

„Polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban mint Kassán- s mi valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok”- írta Márai. A kassai polgárságon kívül sokat megtudunk a párizsi és a bécsi polgárságról. Ismerték a francia illatszerek és hajpomádék nevét, olvasták Baudelaire néhány versét eredetiben, nekik Párizs volt a hivatalos „nagy Bakony”, ahol „Ady szomorúan tespedett és fajtája sorsán borongott, miközben valószínűleg sok abszintot ivott és „csipkés, francia leányok” ölelgették.”. Márai Párizsi tartózkodását három hétre tervezte, végül aztán hat évig maradt, köszönhetően ez illogikus döntéseinek, melyeket maga se tudott miért hozott. A műben többször felbukkan (például a gazdag Mátyás bácsinál) a monarchikus Bécs jelképe. Ez a város jelképezte számára a nyugalmat, békességet, a társadalmi életet. Ez az, amit nem talált meg Párizsban. Berlin volt, ami még közel állt a szívéhez. Ott már szinte otthon érezte magát. Márai szerint Berlinben mindennap „történt valami”, ennek ellenére „Párizsban nem történt semmi...”.

Megemlítendő még Márai művében a magány, mely egyik eredendő tulajdonsága és melyet emigrációs tapasztalatai tovább erősítenek. (Egyetlen társa sokáig Lola volt). Márai a való életben is magányos volt, ez a magány tette lehetővé, azt hogy távolságtartóan tudjon a polgárságról véleményt alkotni.

Azon felül, hogy sok szereplő (avagy társadalmi réteg) csak egy gépezet része, egy-két szereplőnél óriási hangsúlyt kap az individuum jelentőssége. Ilyen szerelő például Zsüli néni, a művelt franciául beszélő nő. A hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismeri az individuum méltóságát, és azt, hogy minden ember „egyedi példány”. Márai a magyar iskolaügy egyik legnagyobb hibájának azt látja, hogy nem individuumokat nevel, hanem arc nélküli jellemtelen tömeget, amely nem tanulja meg, hogy dolga van a földön. A mű utolsó szerkezeti egységében a leíró rész után egy lázadást figyelhetünk meg, mely később szökéssel zárul. Márai indoka erre az volt, hogy megunt fogaskerék lenni egy gépezetben, ő individuummá akart válni. Neki sikerült.

Márai Sándor műve egyszerűen tökéletes. Olyan elméleteket, nézeteket támaszt melyek jól modellálják a világot, továbbá felfoghatóak, elfogadhatóak a közemberek számára, még ma is, 80 évvel a mű keletkezése után