Időtlenség és nomadizmus (A cigányság múltja és a jelen viszonyulásai

Időtlenség és nomadizmus /A cigányság múltja és a jelen viszonyulásai/ „A történelmet mindig statikus nézőpontból, egy - legalábbis potenciálisan - egységes államapparátus nevében írják, még akkor is, ha nomád népekről szól. A történelem ellentettjére, nomadológiára volna szükségünk" (Deleuze és Guattari 1987:23)” Tanulmányom egy fő szálon fut: a cigánysághoz való kultúr-civilizációs viszonyulásunk tartalmi és formai elemeivel, s ebből egy jellemzőt –a nomadizmust- kiemelve foglalkozom a terminus meglétével, de legfőképpen különböző, kimondatlan jelentéseivel. Az eddig eljutás a múlt néhány momentumán keresztül, az irodalmi narratíván áthalad az időnélküliség, a nomadizmus jelenségéig. A cigányok megközelítésének időtlensége kétpólusú jelenség: egyrészt a cigányokat mindig autszájdereknek tekintették a társadalmakban, egy érdekes, de semmiképpen nem elfogadható morállal rendelkező népcsoportnak; másrészt maguk a cigányok is másnak, többnek érezték magukat adott közösségek polgári létéhez viszonyítva. A cigányok időfogalma és a polgári társadalmak időfogalma között széles ellentét feszül, bár helyzetükhöz mérten a romák megpróbáltak önként részt vállalni a társadalmi életben. A romák mint ország nélküli nép nemzetközi elismertetése valójában akkor kezdődött el, amikor a fejlett nyugati társadalmak ratifikálni szerették volna a nemzetiségek ügyét, jogokat adni saját kultúrájuk, nyelvük gyakorlásához. A jogi státusz tisztázása csupán egyik oldala a cigánysággal való foglalkozásnak, amihez segítségül szolgálnak a történelmi múlt eseményei, bár mind a mai napig kevés megfelelő irodalmi, kulturális vagy politikai elemzés készült a "cigánykérdés" nyugati konstrukcióját történetileg övező rasszizmusról és orientalizmusról. A múltban bekövetkezett a romák (jogi) státusának folyamatos romlása Európa-szerte, tekintettel a gyors politikai és gazdasági változásokra. Ezekre történt meg a polgári reakció: a cigányokat is ugyanazon jogok illetik meg, mint az összes többi nemzetiséget (szabadon gyakorolhatják nyelvüket, szokásaikat,…). Például az észak-amerikai cigányok politikai marginalitása gyakorlatilag semmit sem változott: hallgatólagosan még mindig érvényben van a cigány bevándorlást tiltó, 19. századi rendelkezés. Jóllehet alkotmányellenes, mégis "a cigányság az egyedüli etnikai kisebbség, amellyel szemben bizonyos törvények még mindig hatályban vannak, és amelyet ezek a törvények külön kiemelnek". (1) De ha a cigányok egyes országokban, területeken való első megjelenését szemléljük, már akkor láthatjuk, hogy nem (sokat) változtak a százévek alatt. A cigányok 1417-es első németországi megjelenésétől például Gronemeyer és Rakelmann -kérdésfeltevések formájában- valamiféle folytonosságot fedez és tár fel a modern, 1990-es évekkel. Szerintük ugyanazon problémák figyelhetők meg az eltelt majdnem 600 év alatt, a cigányság (talán) még mindig ugyanazon helyzetben él, mint 1417-ben. (2) Németországban sok helyen azonnali halálbüntetés várt a cigányokra még a 18. században is, és egyes elszigetelt esetekben még az 1830-as években is vadásztak rájuk sportból. Magyarországon egy negyvenfős cigány csoportot alaptalanul megvádoltak néhány tucat paraszt meggyilkolásával és a velük szemben elkövetett kannibalizmussal, s megkínozták, majd 1782-ben kivégezték őket - később maga II. József mentette fel őket posztumusz a vád alól. Az osztrák-magyar uralkodók felvilágosodott despotizmusa az 1760-as, 1770-es években a cigányság kényszerletelepítésének kísérletére is kiterjedt, sőt azzal is megpróbálkoztak, hogy asszimilálják őket a birodalomhoz és annak munkaerejéhez. Ebben az időben hozták azokat az intézkedéseket, melyek betiltották a hagyományos nyelvet, öltözködést, táplálkozási szokásokat és foglalkozásokat, továbbá elrendelték a besorozást, a vallásos képzést, az állandó lakhelyekre történő letelepítést és a roma gyerekek szüleiktől való elszakítását, hogy "újmagyar" mezőgazdasági munkásokat neveljenek belőlük. A program szinte teljesen kudarcba fulladt, mert egyfelől hiányzott a szükséges anyagi támogatás, másfelől pedig ellenálltak mind a cigányok, mind pedig azok az emberek, akik közé telepíteni akarták őket (hasonlóan sikertelen próbálkozások voltak Németországban és Spanyolországban is).(3) Angliában szintén a 18. század végéig működtek azok a bíróságok és rendőrségek, melyek szisztematikusan "elhurcolták, száműzetésbe kergették és kivégezték a cigányokat, s ezzel eltávolították őket az országból". Rendeztek egy nyilvános, csoportos akasztást 1780-ban, amely "a szélsőségesen szigorú üldöztetés végét volt hivatott szimbolizálni".(4) Ezt követően - érvel David Mayall - az állam és az egyház pragmatikus kísérleteket tett arra, hogy befogadja, megváltoztassa vagy asszimilálja azt a népet, melyet az emberek elkerülhetetlen társadalmi tehernek kezdtek tekinteni. Amint azt a késő 18. századi irodalom érzékeny pontossággal rögzíti, ez az a történelmi és politikai kor - a nyílt embervadászat ekkor adja át helyét a társadalmi ellenőrzés kevésbé halálos formáinak -, melyben a cigányság társadalmi "jelentése" hirtelen újra körvonalazódik, új tartalmat nyer, s évtizedről évtizedre egyre nagyobb figyelmet kelt. A weimari Németországban egy 1929-es törvényrendelet büntetendő vétségnek nyilvánította a cigányok "hordaként" utazását, "hordaszerű" életmódját - vagyis büntette az egyszerű családnál nagyobb létszámú csoportokat. Az irodalom narratívájában számos helyen megjelenik a cigányság képe, általános formája, vagy bemutatásképpen vagy valamiféle menekülési alternatívaként. A XVII. és a kora XVIII. századi irodalmi leírásokban a cigányok jószívű, de ügyes tolvajokként jelennek meg: Joseph Addison fogalmazásában "törvénytelen vándorok csapata" vagy "söpredékfajta", jövendőmondók, akik kétes jelentésű és motívumú üzeneteket közvetítenek. A pikareszk világában a cigányság természetesen csak egy a sokféle utazó csoport közül, akik - ezúttal szintén - különféle, kisebb-nagyobb bűncselekményekből élnek. Henry Fieldingből erős érdeklődést vált ki (Tom Jones, 1749). Már Fielding A rablások utóbbi időben történő megszaporodásának okairól című, 1751-ben kelt írásában is fölbukkan egyfelől a szabad mozgás, másfelől a törvényes felelősségre vonhatóság összeegyeztethetetlensége a cigánysággal és más vándorokkal kapcsolatban. Köztisztviselői minőségében Fielding azzal a kétértelmű javaslattal zárja A csavargókra vonatkozó törvényekről című értekezését, hogy a szegényeket erővel kössék helyhez, kényszerítsék arra, hogy "otthon éhezzenek vagy kolduljanak; így nem lesz lehetőségük lopni vagy rabolni, hisz azonnal felakasztanák vagy kitelepítenék őket". A felvilágosodás politikája és a grandes enfermements nyomán a cigányság azon kevés megmaradt vándorló csoport egyike lett, amelynek önszántukból deviánsnak tartott tagjai egyre erősebb és zavarosabb ellenérzést váltottak ki a letelepült, írni-olvasni tudó emberekből. William Cowpernak "a vándorló és haszontalan törzsről" írott beszámolója, a The Task (1785), a cigányság homályos származásával indul ("barnára cserzett bőrük / vállalt származásuk bizonyítéka"), majd moralizálásba fordul át, és egy, az író által alapvetően terméketlennek és céltalannak tartott élet választása felett ítélkezik: Különös, hogy egy racionális és emberi formába bújt lénnyel mennyire elbánhat saját természete, ha hagyja; noha tehetsége van a művészetekhez, mi javára válhatna a világnak és enmagának, inkább kitaszítja magát a társadalomból, és a tiszteletreméltó, fáradságos munka helyett a nyomorúságos henyeséget választja! (Cowper 1926: 141.) Gilbert White The Natural History of Selbourne című írásában található egy 1775-ös keltezésű levél "két banda vagy horda cigányról, amely elárasztja Anglia déli és nyugati részét". A levél íróját szintén az foglalkoztatja, milyen helyet tölt be "ez a különös nép" a történelem és természet kategóriáiban, melyek mind White-nál, mind szélesebb értelemben, az európai kultúrában kölcsönösen átértékelődtek (White 1788: 179). A cigányság a 18. század közepéig nem csak szociálpolitikai problémát jelentett az európai köztisztviselők számára, hanem a társadalmi és politikai szerveződés érdekes, alternatív formáját is. A kultúrákat fejlődési szakaszok szerint hierarchizáló késő 18. század számára megmagyarázhatatlan volt a cigányság ragaszkodása a "természethez", és vonakodása attól, hogy belépjen a "történelembe". A romantikában egyesek az állami rend ellenségeit, mások a szabadság szeretete által egységes közösséget láttak a cigányokban. Wordsworth 1807-ben írott Cigányok című munkájában a narrátor „a társadalom kivetettjeinek” nevezi. John Clare A cigány énekében (1825) ezzel szemben úgy mutatja be a "cigány szabadságot", mint a modern állam fegyelmező mechanizmusaival szembeszegülő, spontán parasztfelkelést és mint az angol vidéken a bekerítések ellenére még mindig megtalálható, hagyományos szabadsághoz való ragaszkodást: Se adót, se bért nem fizetünk senkinek, Szabadok vagyunk, s nem terhel minket fizetési kötelezettség… A zsarnok urak szerencsétlenségére, A cigánytáborok még szabadok… És amíg a táborunkat cipelő szamár egy közös, szabad mezőt talál Anglia földjein, mi addig vándorlunk cigány szabadságunkban A cigányok mind ez ideig alternatív államformák, archaikus társadalmi állapotok vagy egyes politikai küzdelmek allegorizálásának eszközéül szolgáltak. Walter Scott Guy Mannering (1815) és Jane Austen Emma (1816) egymással szembenálló cigány-megközelítései azonban a társadalmi allegória olyan új formáit vezetik be. Scottnál a hagyomány és a modernitás példái, Austennél a mássággal kapcsolatos társadalmi szorongás példái. Puskin Cigányok című művében (1824) a költemény XIX. századi hősét befogadó cigány törzsről kiderül, hogy annak idején Ovidiusnak is menedéket nyújtott politikai száműzetése alatt, s ezért a költő orfeuszi énekeit kapta cserébe. Az európai nacionalizmusok ezt követő fellendülése a helyhez fűződő történelmi viszonyban határozza meg a népek identitását, és úgy definiálja újra a civil társadalmat, hogy a cigányság kimaradjon a nemzet fogalmából, vagy ne lehessen külön nemzetnek tekinteni. E gondolat csírái azonban már a korai szegénytörvények rendelkezéseiben is megtalálhatók, melyek a földek bekerítése okozta nagyméretű társadalmi helyváltoztatásra reagálva ismét hangsúlyt fektettek a szegények származási helyére. Miután a szegényeket ily módon ismét röghöz kötötték, a cigányság szabálytalan társadalmi helyzetének okát a rejtélyes, nem-nyugati eredetben kezdték látni, valamint abban, hogy a cigányok vándorlás közben születnek, ennélfogva nem tartják számon őket az egyházközségek. A kialakuló bürokrácia számára a cigányok örökös "hontalansága" így veleszületett tökéletlenség s egyszersmind gyakorlatilag javíthatatlan állapot volt. A cigányság egyre erőteljesebb hatást gyakorol magának a szövegnek az időbeli kohéziójára. Bárhol tűnnek fel a XIX. századi narratívában a cigányok, megakasztják a hétköznapi életet, helyi amnéziát okoznak, kiváltják a kulturális emlékezet átírását, vagy pillanatnyi elhomályosulást, visszaugrást eredményeznek a szövegszerű, történelmi és műfaji emlékezeten belül.(5) Kívül helyezik magukat a polgári normák politikai és társadalmi kényszerei elől, illetve utolsó terepét jelentik a kulturális szabad létnek. A felvilágosodás utáni korszak művészetének metaforájaként és párhuzamaként a cigányok egy hagyomány belső kohéziójának egyidejűségét és a társadalmi és politikai világtól való elkülönülést testesítik meg. Ugyanebben az időben egy sor közép-európai zeneszerző a cigányzenét használja fel a művészi alkotás és a zenei hagyomány kapcsolatának elméleti feldolgozására - a vándor cigányzenészek darabjai vagy arra szolgálnak, hogy kozmopolitizmussal hassák át és beszennyezzék a népzene tiszta forrásait, vagy, ezzel ellentétben, egyfajta időt kizáró dologként működjenek, ami - eltávolítva a nemzeti örökség jelenleg nem divatos részeit a történelmi változás áramlatából - érintetlenül megőrzi azokat a jövőbeni igények számára.(6) A XIX. század során a cigányok egyre stilizáltabbá, egzotikusabbá váltak, s a rejtély, a kaland, a romantika "generikus" figurái lettek. Ezzel párhuzamosan azonban alakjuk több szinten is szorosan összefonódott az irodalmi hagyomány kialakulásával, hiszen számos irodalmi műfaj, s e műfajok közötti kapcsolatok kulcsfigurái voltak.(7) A század végén, a szecesszió kezdetekor tehát számos új, a korábbi esztétizáló, pasztorál és fantasztikus formákból kialakuló műfajban kapnak kiemelkedő szerepet a cigányok. A bűnügyi történetekben és a szenzációirodalomban a cigányok régi, kronotopikusan anakronisztikus szerepeiket játsszák, vagyis pontosan azért jelennek meg a varázslat és ártás képviselőiként, hogy érzékeltessék az új műfajok eredetét és a régi, "mágikusabb" műfajoktól való távolságát.(8) Az elmúlt két évszázad során az európai irodalmi és kulturális mitológia szakadatlanul olyan megvilágításban kezelte a cigánykérdést, mintha az az eredetnek, a természetnek és magának a kulturális hagyomány erejének a kulcsa volna. A történelmi múlt, a narratíva világirodalmi jellemzői egyaránt rámutatnak arra a tényre, miszerint a „cigány-kép” semmit sem változott, talán valamivel világosabbá vált, modernizálódott. Az a különbség azonban mégis megvan, hogy az irodalomban és egyéb művészeti ágakban a cigány-motívum már nem vagy alig mutatkozik meg. Elvesztette jelentőségét, kívülálló-jellegét a társadalomban, de lehetséges, hogy ennek szerepét másvalami vette át, melynek kifejtése nem tartozik ezen írás tárgyához. A sajtó, a tömegkultúra, a gyermekkönyvek, valamint az iskolai tankönyvek leírásaiban a cigányok továbbra is a varázslat és veszély sztereotipikus alakjaiként jelennek meg (jóval azután, hogy a politikai nyomás következtében az afro-amerikaiakat, a zsidókat és a nőket beskatulyázó, hasonló általánosítások már eltűntek). A motívumok megmaradtak a misztikum, az orientálé keretein belül, más mítoszrendszerrel rendelkezik. Itt nem pusztán tájékozatlanságról van szó vagy annak a tudásnak a hiányáról, hogy a cigányok egy valóságos és nagy lélekszámú népesség, amely még mindig veszélyeztetett kisebbségként él Európában és Észak-Amerikában, hanem arról is, hogy az emberek nem hajlandók a cigányok kedvéért lemondani elterjedt kulturális mítoszrendszereikről. Szerte a világon úgy gondolják, hogy a cigányok nem képesek nagy számban beilleszkedni a társadalomba, ellentétben például az afro-amerikaiakkal vagy az indiánokkal. Másrészt a cigányok ugyanúgy megőrizték a társadalmi viszonyulásukat: megpróbálják úgy eltartani önmagukat, ahogy tudják, akár a törvények ellenére is. Mindez arra enged következtetni -habár léteznek azon karták, rendelkezési pontok, melyek a nemzetiségek védelmére hozattak-, adott társadalmakban sokkal erősebbnek bizonyulnak a társadalmi előítéletek, berögzült viszonyok, így a jogvédelem csak a „kirakathírek” szintjén működik. Így habár együtt élünk a cigányokkal, a konkrétabb interakciót, találkozást beárnyékolja a projekció, az előítélet és a gyanakvás: a cigány társadalmi szerveződés primitív vagy szubhumán szintű, a cigányoknak talán öröklött bűnözési hajlamuk is van, a cigányélet mint alacsonyabbrendű, elmaradott életmódot jelent. A cigányokról való mindennapi gondolkodásban mind Magyarországon, mind külföldön állandóan jelen van a múlt, a múltnak egy idillinek, gondtalannak mondható, mindenek felett álló (cigány) létformája. Sem a történelem, sem a különféle jogvédelmi rendelkezések, egységesítő törekvések nem játszanak szerepet , nem befolyásolják ezt a fajta múltidézést, mely valahogy nem tudja elhagyni a jelen időszerűséget követelő gondolkodását. Azt is mondhatnánk, hogy a cigányokról, a cigányságról való gondolkodásunk százévek alatt semmit nem változott, megragadt. Gondolkodáson leginkább a közgondolkodást értem, a sztereotipiákat, mivel általában nem rendelkezünk olyan személyes tapasztalatokkal, amelyek átlépnének a közgondolkodás határain. Természetesen létezik a polgári jogi gondolkodásmód, a politikailag követendő gondolkodásmód, de ezek részint inkább a célok szintjén rekednek meg. A cigányokról tehát nincs olyan időszerű közgondolkozás, amelyet a fejlett társadalmak elvárnának, amelyek az elfogadott rendelkezésekben, kartákban le vannak fektetve. De maguk a cigányok sem tudják elfogadni azon polgári rendszert, aminek részévé szeretnék őket nyilvánítani ezen karták. Nem tartoznak bele a „soknemzetiségű Európa” álmába, mely a nemzetiségek megőrzésére törekszik. Ők megmaradnak az utolsó nomádoknak, még akkor is, ha már oly sokan nem úgy élnek, nem úgy gondolkoznak. A cigányok így idilli világot hoznak létre a társadalmakban, egy olyan szubkultúrát mely nem kötődik egyetlen adott társadalom törvényeihez, polgári létformájához sem. Kívülállók ők, saját törvényeik szerint élnek, viszonyulnak a nem cigányok világához. Egy gondtalanul boldog nép képzete él róluk, mely bizonyos differenciákkal, mégis egységes mind külföldön, mind a Kárpát-medencében. Akár azt képzelik róluk, hogy „gondtalanul és írástudatlanul élnek, s haladnak előre egy soha véget nem érő úton” (9), akár azt, hogy nem lenne velük semmi baj, ha azt csinálnák, azt gondolnák, úgy élnének, mint mi, a többiek. Idilli világ, mely valamiféle menekülési lehetőségként is szolgált hol a művészek, a szintén autszájderek számára, hol írígykedve bemutatás tárgyát képezte. Gondoljunk arra, menyi film készült különféle történelmi időszakokban a cigányokról. Filmek, melyek a gondtalan cigány lét utópisztikus megidézését adják. (10) Úgy tűnik, csak azért létezik még mindig a cigányság, mert tökéletesen elhárítja a nemlét gondolatát; visszautasítja, hogy bármi más legyen, mint ami most, semmiféle befolyást, előírást, üldözést nem tűr, semmilyen utasítást nem fogad el, ami változtatna rajta, feloszlatná, vagy kiirtaná. Életük számunkra olyan, mintha primitív létben élnének; abban az értelemben, hogy nem tudnak s nem is akarnak tudni az önmagukon kívüli dolgokról. Egyedül talán a divattal haladnak. Ez a közösség, mintha identitása magában a vérében lakozna, túlél minden egyenlőtlenséget és üldöztetést. A cigányság, örökös jelenben lehorgonyozva önmagát, egy kontextuson és időn felülemelkedő önfolytonosságban élve, mintha kedve szerint képes volna kimozdítani és behelyettesíteni mások emlékeit. De nemcsak azokat, hanem táncaikat, művészetüket, szokásaikat, olyannyira, hogy számos szokás, motívum a Kárpát-medencében, például Magyarországon általuk őrződött meg. Lehetséges-e a cigányság szempontjából megfelelő, elfogadható nomadológiát alkotnunk? (11) Hogyan lehetséges az, hogy habár tisztában vagyunk egy -bizonyos országokban jelentős létszámban lakozó- nép történelmi helyzetével, változtatni akarásukkal, tudjuk, hogy nem tekinthetjük őket egységes alakulatnak, mégsem tudunk, vagy csak igen lassan távol kerülni a „nomádok” gondolatától, illetve ennek különböző szinonímáitól? Ebben a kérdéskörben pedig nem lehet megragadni a jelenben, ki kell tekintenünk a történelem és az irodalmi narratíva epizódjaira. JEGYZETEK (1) Hancock (1987: 105). A Nemzetközi Roma Szervezet amerikai hivatala (melynek vezetője Hancock) folyamatosan lobbizik az Egyesült Államokban élő több százezer cigány állampolgári jogainak kibővítéséért. (2) Gronemeyer és Rakelmann (1998: 58). Letelepedés, elismertetés, nyitotttság ás bezárás a menekültekkel szemben –ezek fő témáik említett tanulmányukban (3) Lásd Sárosi (1971) 18. oldaltól. Kenrick és Puxon egy hasonló esetről számol be 1927-ből, amikor egy szlovák cigányokból álló csoportot kannibalizmussal vádoltak meg, majd bíróság elé állították, de végül bizonyítékok hiányában elengedték őket. Lásd Kenrick és Puxon (1972: 33). (4) Mayall (1988: 97). Hohmann (1981: 52) hasonló megjegyzést tesz a kora 19. századi német politikával kapcsolatban, ami - szerinte - a Verfolgungot (üldöztetés) követően a Fürsorgét (szociális programok) tette magáévá. (5)Lásd Trumpener, K. (i.m. 5) (6) Lásd pl. Robert Schumann: Zigeunerleben (1840); Richard Wagner: Eine Pilgerfahrt zu Beethoven (1840); Liszt Ferenc: The Gipsies and Their Music in Hungary (1859); Johannes Brahms: Zigeunerlieder (1887); Albert Emil Brachvogel: Friedemann Bach (1858 körül); valamint Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenei írásait. A Liszt könyvével kapcsolatos nacionalista vitákról lásd Sárosi (1971: 141-150); a Liszt-vita Bartók és Kodály munkáiban való visszatéréséről lásd Trumpener (1990). (7) Csak Franciaországban lásd Victor Hugo: Notre-Dame de Paris (1831); Eugene Sue: Plik et Plok (1831); Théophile Gautier: Voyage en Espagne (1845); Prosper Mérimée: Carmen (1847); Georges Sand: La Filleule (1853); Edmond de Goncourt: The Zemganno Brothers (1879), valamint a cigány anyag hasonló felhasználását más szerzőknél is Flaubert-től kezdve Nervalon át Zoláig. Brown Gypsies and Other Bohemians című műve pedig a francia festők, Daumier, Courbet, Manet, Renoir, Van Gogh, Henri Rousseau cigány élettel kapcsolatos elragadtatásáról szól (más európai festők számára is, Joseph Turnertől Otto Mullerig, ezt jelentették a cigányok). (8) Lásd pl. Charles Dickens: The Mystery of Edwin Drood (1870); Arthur Conan Doyle: The Adventure of the Speckled Band (1892); George du Maurier: Trilby (1894) - mind a William Harrison Ainsworth: Rockwoodja (1834) által megkezdett cigány gótika hagyományát folytatják. Az 1850-es években a balkáni vlax cigányok új keletű egyenjogúságáról szóló, aggodalmaskodó újságcikkek kezdtek megjelenni a viktoriánus lapokban. Lásd pl. a The Gipsy Slaves of Wallachia című írást Dickens folyóiratában, a Household Words 7. számában (1854). Valóban kérdéses, hogy a cigány "invázióval" és "élősködéssel" szembeni, kiújult nyugat-európai félelem, amely a felszabadított rabszolgák borzalmas szegénységéről és néhányuknak a rabság helyszínéről való elvándorlásáról írott tudósítások nyomán terjedt el, nem csak a cigányokkal kapcsolatos irodalmi és néprajzi írásokra volt hatással az 1860-as, 1870-es években, hanem látens módon jelen volt a balkáni vámpírtörténetekben is. Bram Stoker Draculája 1897-ben ismét feléleszti a műfajt, a cigány életet a baljós, erdélyi környezet részeként ábrázolja. Az ezzel egyidejű cigányellenes zavargásokról és a cigány nacionalizmus feléledéséről és politikai szervezkedéséről Angliában lásd Acton (1979: 101), valamint Mayall (1988: 6. és 7. fejezetek). (9) Lásd Trumpener i.m.4 (10) Trumpener (i.m. 2.) megjegyzi, hogy ezek a filmek kis időre ki akarták vonni a háború által megviseltnémet közösséget saját, egyre erkölcstelenebb történelmi pillanatából. (11) Trumpener (i.m. 2-12) hasonlóképpen tette fel a kérdést, a megválaszolás szintén nagyobb történelmi távlatokat kívánt. HIVATKOZOTT IRODALOM Austen, J. (1977 [1816]): Emma. Magyar ford.: Csanak Dóra. Budapest, Európa. Cowper, W. (1926): The Task, 1. könyv, II. 559, 568-569, 574-579. In The Poetical Works of William Cowper. H. S. Milford szerk. 3. kiadás, Oxford. Deleuze, G., F. Guattari (1987): A Thousand Plateaus: Capitalism and Schizophrenia. Ford.: Brian Massumi. Minneapolis. Fielding, H. (1882): A rablások utóbbi időben történő megszaporodásának okairól. 6. szakasz: A csavargókra vonatkozó törvényekről. In Works. Leslie Stephen szerk. 10 kötet, 7:241. London. Gronemeyer, R. – A Rakelmann, Georgia (1998): A romák útja a posztmodern világba. Lettre. Bp. Hancock, L. (1987): The Pariah Syndrome: An Accont of Gipsy Slavery and Persecution, Ann Arbor, Michigan. Kenrick, D., Puxon, G. (1972): The Destiny Europe’s Gipsies, London. Mayall, D. (1988): Gipsy-Travellers in Ninteenth-Century Society. Cambridge. Puskin, A. Sz.(1824 [1988]): Cigányok. Ford: Áprily Lajos. Európa. Bp. Sárosi B. (1971): Cigányzene, Zeneműkiadó, Bp. Scott, W. (1815 [1985]): Guy Mannering. Európa. Bp. Trumpener, K. (1986 [1992]): A cigányok ideje: egy „történelem nélküli nép” a Nyugat narratíváiban. Lettre. Bp. Wordsworth, W. (1807 [1983]): Cigányok. Európa. Bp. White, G. (1977 [1788]): The Natural History of Selbourne. Richard Mabey szerk. Harmondsworth. 179.