Cigány nemzetiség Magyarországon

Cigány nemzetiség Magyarországon A cigányság Magyarországon a legnagyobb számú etnikum. Harmatta János szerint magyarországi megjelenésük a XIV. században történt, mivel 1381-ből már datálható egy Cigany elnevezésű falunév, majd Magyarországon át megjelentek északibb és délibb területeken, körülbelül a XV. század huszas éveiben (Harmatta 1962, p. 86). A szakirodalomban ez az évszám a legkorábbi, s ezt sokan túlzottnak tartják, s a valós dátumot későbbre teszik. Így Király Ernő is, aki szerint a XVI. század vége felé kezdtek a Balkánról nyugat felé vándorolni a cigányok (Király 1992, p. 11). Az, hogy ki vallja magát cigánynak, ki használja anyanyelvét, s hogy valójában mennyien is vannak, különböző számadatokat jelent, a megfelelő statisztikák tükrében, s a második nagyobb kérdéskört jelenti. 1990-ben a magyarországi lakosság 0,46 %-a (48072 fő) vallotta magát cigánynak, s ez majdnem kétszerese a 10 évvel ezelőtti számnak (27915 fő). Az anyanyelv használatában is erős eltérések mutathatók: míg 1980-ban csak 6404 anyanyelvi beszélőt regisztráltak, addig 1990-ben több, mint hússzorosát, 142683-at, ami az összes kisebbségi nyelvet beszélők felénél is többet jelent (Kaltenbach 1997, p. 37). Ha a cigányság identitását kívánjuk figyelemmel kísérni akár csak az utóbbi 20 évben, ezek a számadatok a mérvadóak, nem az, hogy mennyi a cigány etnikum számaránya Magyarországon nemzetközileg (400-500ezerre teszik) vagy valósan (500-800ezer között). Látjuk, s tapasztalhatjuk, hogy az európai folyamatok, főleg az utóbbi 10 évben elfogadott kisebbségi törvények, zárórendelkezések, demokratikus államberendezkedés létrejötte révén mind erősebb a kisebbségi létforma megerősödése szerte a világban, így hazánkban is. A cigányság önkormányzatisága, szervezettebb formában való politikai és közigazgatási fellépése mutatja az identitás erősödését is. Egyre többen vállalják kisebbségüket, a kisebbségi nyelvek presztízse megnőtt. Még, a nemzetközileg is problémásabbnak számító etnikum, a cigányság esetében is megfigyelhető ez a tendencia. S, ha a mutatott leegyszerűsített számadatokat szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy leginkább a cigányságnál mondható el ez. Az utóbbi tíz évben a cigányok kisebbségi szerepe, helyzetük jogi és közigazgatási kérdései egyre inkább előtérbe kerültek. A cigány önkormányzatok megalakulása (még, ha eltekintünk az azokban dúló esetleges hatalmi harcoktól), a magyar folkzenei napokon és fesztiválokon való summásabb részvételük, nyelvük kérdéseinek megjelenése a mai nyelvészetben , eltekintve ezúttal a XIX. századvégitől (1), mind azt a folyamatot jelzi, amit egyszerűen "európaisodásnak" szoktak nevezni. A magyarországi cigányság tánckultúrája, hagyománya Amikor az identitásról, identifikációs folyamatról beszélünk, mindig megjelenik az előbbi vállalása is, amit dolgozatom legelején már említettem. Van azonban két olyan megnyilvánulási szint, ahol megszűnik a politikai, közigazgatási létnek minden formája: a zene és a tánc. Liszt Ferenc egy 1859-es tanulmányában (Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie) a cigányoktól származtatta az akkor népzenének gondolt, de valójában népies magyar műzenét. Ekkor kezdődött- e tanulmány okozta hol felháborodás, hol egyszerűen egyet nem értés hatására megszületett írások, illetve a romantika áramának fantasztikus-egzotikus tematikája miatt- a cigány népzenével való foglalkozás megszületése, mind Magyarországon, mind Európában. A cigány tematikát, cigánynak minősített zenét felhasználó művek száma nagy, a romantika korában a zeneszerzőket is érdekelni kezdte ez a kultúrkör (2). Valódi cigány népzenével csak jóval később, a XX. század közepe táján kezdtek el foglalkozni (3).) E kettő erősen összefügg, s ilyen tekintetben foglalkoztak már ezzel ugyan, de főleg történelmi vonulatában, egyéb vizsgálati lehetőségeket figyelmen kívül hagyva. A magyarországi cigány tánc, tánchagyomány nem volt kutatás tárgya, amely állítás egészen századunk utolsó harmadáig igaz. Akkor készültek el azon összesítő, összefoglaló munkák, melyek a magyar tánchagyományt igyekeztek bemutatni. Ezekben kapott helyet a cigánytánc, a cigány tánc, kétféle megközelítésben: vagy mint egy meghatározott tájegység táncdialektusának tipikus regionális jellemzőit mutató kisebbség tánca, vagy mint olyan tánc, táncok, melyek már nem látható, kihalt motívumokat rejtenek magukban (4). Ahhoz, hogy címünk tartalmához jussunk, meg kell ismernünk azokat a jellemzőket, amelyek a cigányság mai tánckultúráját alkotják. A kelet-európai cigányság tánc- zenefolklórja az itt élő népekével több évszázados szimbiózisban alakult. Hagyományaik a kelet-európai népek kultúrájának akkor is szerves részét jelentik, ha ezt a népcsoportot az erős szétszórtság jellemzi. Nemcsak a régibb, feledésbe merült hagyományok hű őrzői ők, hanem hozzájárultak a nemzeti kultúrák ismert képének kialakításához , így kulturális összekötő szerepük is jelentős. S ez nemcsak Magyarországon, vagy Közép-Kelet Európában igaz, hanem Európa "távolabbi" tájain is. Példának tekinthetjük Andalúziát. A jellegzetes , eredeti andalúz kultúra kialakítására nagy hatást gyakoroltak a messzi földről érkező bevándorlók. A cigányok a XIV. században jelentek meg, akiket az andalúz nemesek nagy tisztelettel fogadtak. Az idegenek csoportokban érkeztek, vezetőik azt állították magukról, hogy "tiszta vér" kering ereikben. B. Leblon szerint sok szerző nem hajlandó elismerni annak a hatásnak az igazi jelentőségét, amelyet a cigányok gyakoroltak a flamenco-kultúra kialakulására (5). Az andalúzok bizonyos csodálattal tekintenek a cigányokra, akár a flamenco kerül szóba, akár corrida, cigány hírességek nevét kezdik sorolni. " Mintha csak cigány lenne...": ez a legnagyobb dicséret, amire egy andalúz énekes, flamenco táncos vágyhat. Egyesek még azt is mondogatják, hogy a flamenco mai formáját a cigányok alakították ki mai formájára. Látjuk tehát, hogy az andalúz tánckultúra szerves részét adták, adják a cigányok, még akkor is, ha az előbbi megállapítás nem is teljes egészében általános. Magyarországon ma teljesen elfogadott nézet (nem szaktudományos körökben), hogy a cigányok rendelkeznek egyfajta jellegzetes táncstílussal, s hogy hamar dalra és táncra "fakadnak". Mi az a sajátos cigány stílus tehát? Van egy ún. "cigányos tánc", melyben az elnevezés a régi lassú, öreges, forduló vagy cigányos forgásos, páros táncot jelölte, mely utána a "csárdás" elnevezést kapta (6). Mielőtt azonban leszűrnénk azt az elhamarkodott megállapítást, hogy nem állunk itt mással szemben, mint Andalúziában, gyorsan jegyezzük meg, nem pontosan erről van szó. A táncok bizonyos regionális jellemzőkkel bírnak, eltérések tapasztalhatók az elnevezésekben, átfedések láthatók, ugyanaz a motívum más tájegységben is megtalálható, melyet egyrészt a regionális, kulturális közelség, másrészt az etnikumok, így a cigányság vándorlásai is elősegítettek. A magyar nyelvterület tánckultúráját három nagy egységre oszthatjuk: I. nyugati/dunai, II. középső/tiszai,III. keleti/erdélyi táncdialektus (7). Cigány etnikum mindhárom területen található. A cigány stílusú tánc tájegységenként különböző elnevezéssel bír, de csak az elnevezések váltakoznak: csingerálás, cingerita, cigánycsárdás, cigánytánc. Foglaljuk össze, mik jellemzik a magyarországi cigányok táncait. A cigányság táncainál három nagyobb csoportot tudunk megkülönböztetni: szóló, páros és botoló változatokat. A típusértelmezéseket azonban csak az elnevezésekkel együttesen tudjuk bemutatni, mivel sokszor egy tánc, táncdialektus sajátos, "cigányos" változatáról van szó, ezeket a különböző régiók népei, lakossága meg is különbözteti, névvel illeti, de nem különíti el szervesen saját táncaiktól. (Olykor az lehet a érzésünk, mintha a dialektológiai "nyelvjárássziget" analógiájára "táncjárássziget"-ről kellene beszélnünk. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha a cigányság tájegységenként szoros összetartásban, meghatározott területeken telepedett volna le, élnének ma is.) A cigányoknál gyakoriak a botoló változatok, mint a kanásztáncszerű botolók, melyeknél a párbajszerűség háttérbe szorult, s a táncosok egyéni mutatványos táncformát járnak. Ilyenkor a cigánytánc motívumkincsét alkalmazzák. Ez a ritmikailag változatos, sokszor bonyolult motívumanyag szorosan kapcsolódik az ugrós típus vagy az erdélyi legényes anyagához. A zene szerinti tagolás a dallam egységeihez való illeszkedés elég magas fokú. Ez a dallamkincs korántsem egységes, különböző kelet-európai népek zenéjének hatása nyomán kialakult, sajátos cigány stílusban előadott, különböző eredetű dallamokról van szó. Az ugrós-legényes legrégebbi formáit Dél-Dunántúlról ismerjük. Fejlettebb szerkesztési elvek érvényesülnek a Rábaközben dus-nak és az Alföldön oláhos-nak nevezett változatokban, s utóbbival rokon a magyarországi cigányok által járt szóló és páros tánc is (8). S ha már a dolgozatban volt szó a csárdásról, most pedig, az előző kapcsán a cigányok egyik csoportjáról, itt érdemes megemlíteni, hogy a csárdást az oláh cigányok nem tartják saját táncuknak, azt mondják: "gazsjikanesz te khelen" (magyarul táncolni), bár ezt is tanulnak a gyerekek táncolni, mivel a lakodalmakban főleg páros táncot táncolnak a cigányok muzsikájára (9). Még ma is találkozunk falusi muzsikus cigánybandákkal. A Maros Küküllő-vidék cigánybandáira (Nagyenyed, Csombord, Balázsfalva, Marosújvár, Ádámos) éppúgy jellemző, mint a magyar vidék falusi cigányaira a régies játékstílus követése, a szerény dallamkészlet, néhol a háromhúros brácsa vagy a hiányos húrozású bőgő. Romániában cigányosnak hívják a silladri (talán a román si-la-tri "három a tánc" felkiáltásból)-féle táncot, annak szinonimája, melyet hívnak verbunknak, csűrdöngölőnek is. A régi székely és újabb magyar táncok csoportjába tartozik. A silladri a bukovinai székelyeknél az ugrós-legényes tipuscsaládba tartozik, s hangszeres zenére járt szóló férfi- vagy páros tánc. A magyarországi cigányok szintén cigánytánc néven táncolják e tánccsalád egyéni és páros formáit, sajátos, "cigányos" előadásmóddal. Ennek sajátos elemei: -primitív vokális zenekísérettel (ún. pergetés vagy bőgőzés) -főként bokázó és csizmaverő mozgások -táncukat ujjpattogtatással kísérik. A mezőségi románok tiganaste vagy purtata (jártatós) néven emlegetik ezt a típusú táncot. Lassú tánc ez, néhol karéjban énekelve kezdik a banda előtt, majd lassú, sántító ritmusú, sétáló lépésekkel és lassú forgással párban táncolják. E táncfajta kihalófélben van, illetve egybeolvad az újabb, gyorsabb tempójú lassú csárdással (10). Ezek a mozgások azonban fennmaradtak (-nak), gondoljunk a mai magyar cigányosnak nem nevezhető (hiszen el kell különíteni e kettőt, hiszen nem teljesen ugyanarról van szó), de jellegzetes cigánytáncra, mely mintha a cigányok vérében lenne, vérmérsékletük és kultúrájuk sajátos színfoltja. Igen gyakran a cigányság őrzi egyes magyar tánctípusok legarchaikusabb formáit. A sajátos cigánytánc-típus két formája a magános férfitánc és a nővel járt páros tánc. A férfiszóló motívumkincse, szerkezeti felépítése feltűnő sajátosságokat mutat a közép-erdélyi magyarok és a románok legényes, pontozó, fecioresca nevű táncaival. Motívumkincsük rokon. Igen fontos, hogy a tánc közbeni ujjpattogtatás egyaránt jellemző az erdélyi legényesre és a cigánytáncra is. A felépítés tekintetében a cigánytánc egyszerűbb, a legényes fejlettebb. A cigányok testtartása és táncközbeni magatartásuk sajátos vonásai elütnek a legényesétől, bár ez nem akkora nagy különbség az idősebb nemzedéknél. A fiatalok csapásoló mozgási már uralkodnak a virtuóz, nagyobb tánctudást igénylő lábmozgásokkal szemben. A páros cigánytánc a páros táncok azon fejlődési fokát jelenti, amikor tánc közben a férfi és a nő sohasem fogódzik össze , hanem egymással szemben, vagy egymás körül táncolnak, de egymást nem érintik. Ez a primér szint a cigánytáncoknál minden régióban jellemző. Jellemző sajátság, hogy a páros cigánytáncban a férfi formakészlete megegyezik a férfi szólóéval. A nő mozgásanyaga hasonló, de egyszerűbb, nőiesebb formában adják elő. A karmozgások szerepe viszont sokkal lényegibb, mint a férfi táncában.Sok régióban a pattogtatás, pittyengetés karkörzéssel kombinálódik, a nőnél a csípő enyhe forgatása a táncot érzékibbé teszi. A csárdást a cigányok a magyaroktól vették át és saját cigánytánc- motívumaikkal kibővítve, saját stílusukban adják elő. Így egy archaikusabb csárdásforma jön létre. Nézzük meg, melyek azon táncalkalmak, melyek során a cigányok táncolnak, illetve milyen a cigány táncmagatartás! A táncalkalmak között főleg a spontaneitás a fontos, így valamilyen játék után, vendégségbe jövés-menéskor, kocsmai mulatáskor. Kiemelkednek továbbá az egyházi ünnepek, keresztelés, valamint a lakodalom. A táncmulatságokban a táncot rendszerint a férfi kezdi el. Esti összejöveteleken, mulatásnál, hétvégi alkalmakkor a tánc "sorra megy", egymást váltják a résztvevők. A nők, a gyerekek, férfiak, mindenki sorra kerül, senki sem maradhat ki. A cigány közösség igen ügyel a táncra, mint szokásra, s hogy mi mindent jelent a tánc nekik, azt az is jelöli, hogy egy tánc végén, amikor a zene leáll, azt mondja, mintegy befejezésül, partnerének a férfi/fiú: "Pe szasztyimaszte!" (Egészségedre!). A nő/lány megköszöni a táncot : "Najisz tuke!" (Köszönöm neked!), s visszamegy barátnői közé. Fontos ismernünk a tánc közbeni viselkedést páros táncnál: -nincs összefogódzás -nem néznek egymásra a táncosok (általában) -fejüket lehajtják, főleg lábukat figyelve táncolnak -nem beszélgetnek egymással -a nő mindig szerényen, nem kihívóan viselkedik -az alkar körkörös mozgása ( bár ez egyaránt jellemző a szólónál is) -kezek feltartása, pittyengetés -a nők finom csípőmozgása (11). Jellegzetes a cigányok forgó, csalogatós, szabad páros tánca Kárpát-medence népeinek tánckultúrájában. A rögtönzött páros tánc műfajának fejlődési fokozatát jelenti Egyéni, improvizált előadás ez, mint a szlovák friska, a román invirtita és hategana, vagy a magyar csárdás. Ez a XVI-XVII. században kialakuló improvizált stílusjegyű előadás alakította e táj (Kárpát-medence) tánckultúráját, s ezáltal vált el a más ütemben fejlődő európai táncdialektusoktól (12). Elmondhatjuk tehát, hogy a cigánytánc egyenes fejlődési szakaszon ment át az említett táncokkal, s alakult ki, valamint őrizte meg mai formáját, a természetesnek mondható kisebb változásokkal. A tánc mint hovatartozási jellemző a cigányságnál Látjuk tehát, hogy elkülöníthetjük a cigányság mai táncait, tánckultúráját a többi etnikum, a magyarság tánckultúrájától, viszont nem lehet azokat szervesen szétválasztani sem történetileg, sem regionálisan. Műfajilag meghatározott jellemzőkkel bíró táncokról kell beszélnünk, amelyek a különböző régiók táncmotívumait felhasználva jöttek létre, beépítve azokat saját kulturális örökségükbe,temperamentumukba, szokásrendszerükbe. Nem igaz tehát az a közkeletűnek mondható nézet, miszerint a cigányok vérében van a tánc, ezért különösebben nem fontos tanulniuk, hiszen nem tartalmaznak ezek a táncok bonyolult koreográfiát. A cigány táncok -habár történeti fejlődésük szerint egyszerűsödtek, mint a többi etnikum, a magyarság táncai is- meghatározott, kimutatható, leírható motívumrendszerrel rendelkeznek. Vidéken, Erdélyben, az Alföldön, a Nyugat-Dunántúlon mai napig láthatjuk azokat a táncokat, amelyeket az előző fejezet taglalt. Láthatjuk azt a kidolgozott motívumanyagot, amely évszázadok alatt alakult ki, s amely a cigánytánc műfaját jelenti a magyarországi tánchagyományban, s amely a mai napig őrzi a más regionális tánckultúrákból átvett, de saját kultúrájukban már elfeledett, átalakult elemeket. Ez adja a műfaj jellemzőit. Azonban szólnunk kell arról, hogy ez a cigánytánc nem tekinthető általánosnak a cigányság táncai között, mivel egyéb területeken, elsősorban városban az egyszerűsödött anyagot még tovább egyszerűsítették, s így létrejött az a tánctípus, amelyet a hétköznapi ember ismer, s amit a hétköznapokban cigánytáncnak hívnak. Elkülöníthető tehát az a cigánytánc, melyet szaktudományosan leírható, történetileg bemutatható műfajnak tekinthetünk, s annak egy variánsa. Mit őrzött meg ez a variáns, mit őrzött meg a cigányság ebből a cigányos táncból? Azt kell mondanunk, hogy sokat. Ezek a nem túl gyors mozgás, néhol gyorsuló forgás a nők táncában, pittyengetés, sántító mozgás, feltartott karok, általában lefelé tekintés, enyhe csípőmozgás, nem összefogódzás párosnál. Látjuk tehát, ugyanazokat a táncleírási terminusokat használjuk, leírható táncról van szó. A különbség a technikai részletekben, az intenzitásban, a kidolgozottságban van. Olyan leegyszerűsített táncról van szó, mely könnyen tanulható, a spontán táncalkalmak során elsajátítható, s szubjektíven variálható, bonyolítható is. Táncról, s nem táncokról kell beszélnünk (lásd: páros és szóló táncok), hiszen nincs már olyan nagy eltérés a szóló és a páros cigány tánc között, ugyanazok a motívumok jelennek meg mindkettőben. A régi páros táncok, szólótáncok ma is élnek, jellegük azonban inkább hovatartozási formát öltött, "tipikussá" vált. Megőrizte formáit, azonban amikor elvált azon közegétől -az állandó migráció miatt-, ahonnan anyagát merítette, elveszítette a kulturális kapcsolódási folytonosságot, a nemzedékváltások alkalmával mind egyszerűbbé, primérebbé alakultak a motívumok, míg el nem nyerte mai közformáját. E mellet ugyanúgy megtalálható a régibb, az archaikusabb cigánytánc is, elsősorban azokon a helyeken, ahol a cigányság már hosszabb ideje él, esetleg meg nem változott kulturális közegben, ahol a cigányság tánchagyománya "konzerválódott". Ahhoz, hogy egy népet megismerjünk, tudjunk együttgondolkodni vele, meg kell ismernünk nyelvét, kultúráját, szokásrendszerét (13). El kell tehát -ha nem is szervesen- különítenünk ezt a két kulturális megnyilatkozást, amelyben az egyik történetileg egy archaikusabb, a tánckultúra anyagát jobban őrző, a másik egy primérebb, hétköznapibb, az identitást, a hovatartozás jelentő és mutató forma. Amikor a cigányok hovatartozásukat akarják jelezni, olykor a lakosság ellenében, azoktól elkülönülve, énekelni, táncolni kezdenek. Ennek saját magam láttam több példáját a miskolci tömegközlekedési eszközökön. Ennek hátterében egyaránt áll negatív diszkrimináció a cigányság felé, néha épp fordítva, valamint egy normától eltérő, más kulturális szokásrendszer, mely nehezen tud alkalmazkodni az elvárt szabályokhoz. A tánc (az énekkel együtt) így kettős értelmet nyer, egyrészt szokásaikba illeszkedő, mindennapjaikat kiegészítő vonás, másrészt akár elkülönülési vágy, néha védekezés a társadalom ellen. Valóban a temperamentum sugárzik táncukból (mint minden egyéb nép táncából is), örökségük része ez. Dolgozatomban nem kívántam akár antropológiai, akár etnomuzikológiai kutatások (ezeket elvégezték mások, mint például Sárosi Bálint , Kovalcsik Katalin, Michael Stewart, Barbara Rose Lange) eredményeinek kritikusa lenni, csupán ezektől eltekintve a cigány tánchagyományt szociológiai keretbe téve szólni a cigányság identitásának ezen vetületéről, levezetve a hagyomány, a történeti, kulturális örökség oldaláról. Ennek teljes és mindent kimerítő bemutatása egy terjedelmesebb tanulmány kereteit igényelné. A cigány táncról még igen kevesen szóltak, ezen téma kulturális vonzatáról pedig soha. Dolgozatomat adalékként ajánlom szociológiai és muzikológiai témákhoz, valamint a mai magyarországi cigány tánc/cigánytánc (vita)indítójaként. Jegyzetek (1) Bár még mindig nincs leírva dialektológiailag a cigány dialektus, de már megjelent Orsós Anna nyelvkönyve (Kaposvár, 1997), valamint cigány nyelvre fordítják a Szentírást . A kiadást a Jugoszláv Baptista Templomok Szövetsége végzi. (2) Strauss: Cigánybáró, Lehár: Cigányszerelem, Bizet: Carmen, Petar Konjovic: Kostana. (3) Vö. Király 1992, p. 15. (4) Meg kell még említenünk gyűjteményes munkákat is, mint Martin-Pesovár 1958-as, vagy a Kaposi-Maácz-féle gyűjtések szintén ekkor. (5) Vö. Catarina Pasqualino 1999, Lettre 21/22. (6) Vö. Martin 1995, p.115. (7) Vö. Martin 1995, p.27. (8) Vö. Kaposi-Pesovár 1983, p. 31. (9) Róla még: Balázs 1995, p. 49. (10) Lásd még: Martin 1995, p. 30. (11) Vö. Balázs 1995, p. 82. (12) Vö. Lelkes 1980, p.14. (13) Vö. Orsós 1997, p. 4. Irodalom BALÁZS Gusztáv: A nagyecsedi oláh cigányok tánchagyományai, Cigány néprajzi tanulmányok 3. Bp. 1995 A kisebbségek helyzete Közép-Európában és Magyarországon, Tudományos Konferencia, Szerk: BESZTERI Béla-MIKOLASEK Sándor, Veszprém, 1997 Kisebbségszociológia, Szerk: CSEPELI György-ÖRKÉNY Antal-SZÉKELY Mária, Kisebbségszociológiai Tanszék, Bp. 1997 DURAY Miklós: Adalékok a kisebbségi politikához, in: Bibó-emlékkönyv I. Századvég Kiadó, Bp. 1991, pp. 85-99. Nicola GIRASOLI: A nemzeti kisebbségek fogalmáról, Akadémiai Kiadó, Bp. 1995 János HARMATTA: The Gipsies in Hungary. in: Gipsies, Publications Division, 1962 Irén KERTÉSZ WILKINSON: Vásár van előttem, MTA Zenetudományi Intézet, Bp. 1997 Király Ernő vajdasági cigány népzenei gyűjtése, Szerk: KOVALCSIK Katalin, Európai cigány népzene 3, MTA ZTI, Bp. 1992 Magyar néptánchagyományok, Szerk: LELKES Lajos, Zeneműkiadó, Bp. 1980 MARTIN György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok, Planétás, Bp. 1995 ORSÓS Anna: Beás nyelvkönyv, k.n. Kaposvár, 1997 Catarina PASQUALINO: Az andalúz cigányok, in: Lettre. (vol.) 21-22. Kultúra és tradíció II. Szerk: VIGA Gyula, k.n. Miskolc, 1992 Mellékletek 1. melléklet: Baci otthon táncol (férfi szóló tánc), Újladány, 1987, in: Irén Kertész Wilkinson: Vásár van előtte, MTA Zenetudományi Intézet, Bp. 1997, p. 304. 2. melléklet: Cigánytánc, Nyírmihálydi, Szabolcs-Szatmár m. Fotó: Vadasi T. 1958 (MTA ZTI), in: Magyar néptánchagyományok, Szerk: LELKES Lajos, Zeneműkiadó, Bp. 1980, p.34. (Oláh Örsi Tibor)