JUGOSZLÁVIA

by Igor Đurić (Gyurity Igor) – szerb és horvát források felhasználásával

I.

1. A délszlávok története a 6. századtól 1918-ig
2. A délszláv egység eszméjének kialakulása
3. Az első Jugoszlávia (1918-1941)
4. A II. világháború Jugoszláviában
5. A második Jugoszlávia (1945-1991)
6. A jugoszláv válság kialakulása (1981-1989)
7. Jugoszlávia széthullása és a délszláv háború (1991-1995)
8. A jugoszláv utódállamok története (1995-2001)

II.

1. Az albánok eredete és története a 6. századtól napjainkig
2. Az albán probléma kialakulása és következményei

 

I./1. A délszlávok története a 6. századtól 1918-ig

• A mai szlovénok, horvátok, szerbek, bosnyákok és macedónok ősei a 6-7. században települtek le az Alpok, a Dráva, a Duna és az Adriai-tenger határolta térségben. A horvát és szerb törzsek, mint két külön törzs, a 6. század folyamán foglalták el későbbi országaik területét. Megbízható bizánci források szerint 568-ban már biztosan jelen voltak a Balkánon. Hogy itt voltak-e előbb, ez máig vitatott téma. Egyesek szerint már Attila idejében is voltak délszláv törzsek a Balkánon. Ők az ásatásokra és más bizánci forrásokra támaszkodnak. Mások szerint csak 568 környékén érkezett az első szláv hullám. Letelepedésük idején a térségben éppen egyetlen nagyhatalom befolyása sem érvényesült, de hamarosan, nyugaton a 8. század végétől a Frank Birodalom, keleten a 9. század közepén újra megerősödött Bizánc próbálta befolyása alá vonni a délszláv törzseket. E befolyásolás fontos eszköze a keresztény hitre térítés volt. Ez utóbbi sorsdöntő változást jelentett az egymással rokon horvát és szerb törzsek történelmének alakulásában.

• A salzburgi érsek volt a felelős a pogányok keresztény hitre térítéséért. Az ő emberei térítették meg a délszláv törzseket, a bajorokkal egyetemben, keresztény hitre. Így a frankok által megtérített horvátok a kereszténység nyugati (később katolikus) ágához csatlakoztak, míg a Bizánc által megkeresztelt szerbek a keleti (később ortodox) kereszténységhez kapcsolódtak. A horvátság a nyugat-európai civilizációs és politikai körbe került, míg a szerbek sorsát Bizánc kulturális, civilizációs és politikai befolyása alakította. Emiatt később a nemzetté válási folyamatok során a szerbek és a horvátok a nyelvi rokonságtól függetlenül két, kultúrájában, politikai, történeti hagyományaiban erőteljesen különböző néppé váltak. A katolikus és a pravoszláv egyház határán jelentkeztek az ún. bogumilok (Bosznia, Macedónia és Bulgária térségén), akik kevésbe vallási okok, inkább a feudalizmus miatt (bogumil mozgalom = antifeudális mozgalom) nem akartak a kereszténységhez csatlakozni, ezért saját egyházat alapítottak. A törökök megjelenése után (Bosznia területén) nagy számban tértek át az iszlám hitre, s emiatt bár megkésve, csak a 20. században, szintén a nyelvi rokonságtól függetlenül, önálló nemzetté lettek. Ők az ún. bosnyákok.

• A horvátok és szerbek egészen a 15. századig egymástól elkülönülve éltek. A horvátok a 9. század elején alapítottak államot, amely 1025-ben független királysággá alakult (I. Tomislav) volt az első királyuk). 1091-től az Árpádok uralma alá kerültek, és Magyarországgal egészen 1918-ig államközösséget alkotottak. Egyes délszláv törzsek Karantánia vidékén (mai Koruska) települtek le. Valuk fejedelem alatt független államot hoztak létre 630-ban. Először az avarok, később a frankok, majd különböző germán népek foglalták el országukat (és keveredtek velük). 1918-ig a Habsburgok irányítása alatt voltak. Ők a szlovénok. A szerbeknek már a 10. században is volt önálló államuk (Časlav fejedelem alatt). Az első szerb államok Raška-Rácország (ebből fejlődött ki Szerbia) és Zeta (későbbi Crna Gora-Montenegro) voltak. Az első szerb király, akit 1056-ban koronázták (Zetában uralkodott), Bodin volt. Raška, mint legnagyobb szerb állam, a 12. század végén függetlenedett Bizánctól Nemanja István (Stefan Nemanja, 1166-1195) alatt. Szerbia 1217-től királyság, 1346-tól, Dusán István (Stefan Dušan, 1331-1355) alatt, pedig cárság. E rövid virágzás után 1459-ben bekebelezte az Oszmán birodalom. Hasonló sors várt Boszniára is, valamint a középkorban bolgár, bizánci és szerb uralom alatt lévő Macedóniára. A középkorban előbb Szerbiához tartozó, majd ismét független Crna Gora pedig a 15. század végén került a terepviszonyok, és inkább a gazdasági nem érdekeltség miatt csak névleges oszmán uralom alá. Horvátország a Habsburgok segítsége révén nem vált teljes egészében az oszmán hódítók prédájává, de a horvátok a magyarokhoz hasonlóan frontnemzetté váltak.

• Az oszmán hódítás előtt a külöböző etnikumok és vallások jól elkülönültek a későbbi Jugoszlávia területén, addig 15-18. századi török hódítás és az osmánellenes keresztény hatalmak felszabadító háborúi által előidézett migrációs folyamatok teljesen megváltoztatták a térség etnikai szerkezetét. Az oszmán hódítás elől a szerbek a 14. század végétől kezdve fokozatosan északi és nyugati irányba húzódtak. A török további előrenyomulása folytán pedig megkezdődött a horvát (és magyar) etnikai terület összezsugorodása. Horvátok százezrei hagyták el a 15. század végétől kezdve a 16. század második feléig a középkori horvát állam területét, illetve a 17. század végéig Boszniát. Az elkötöző horvátok helyére oszmán szolgálatban álló szerbek telepedtek le, előbb Bosznia nyugati részén (Bosanska Krajina), majd újabb horvát területek török kézre kerülése után Horvátország Boszniával határos részein is (horvátországi krajinák).

• A 16-17. század fordulójától kezdve és a 18. század elején a szerbek egyre nagyobb számban álltak Habsburg, illetve velencei szolgálatba, s ezzel még nyugatabbra tolódott a szerb etnikai terület határa. Ugyanakkor pedig Boszniában az eredetileg túlnyomórészt bogumil népesség főleg a 16. század elején nagy számban tért át az iszlám hitre. Az 1690-es nagy szerb elvándorlás után az egykor a középkori Szerbia központjának számító Koszovón fokozatosan az albánok kerültek többségbe. A 16. századra Dél-Magyarország szerb, illetve délszláv többségűvé vált. Bácskába és a Szerémségbe horvátok is költöztek. A 18. századi német kolonizáció és magyar visszatelepülés következtében azonban 1918-ig a szerbek kisebbségbe kerültek. A főbb etnikai változások a 18. században lényegében befejeződtek, s az első Jugoszlávia megalakulásakor az új állam ezt a tarka etnikai helyzetet örökölte. Ezen a II. világháború annyiból változtatott, hogy a háború végén Kelet-Szlavóniából, a Szerémségből, Bácskából és Bánságból kitelepítették a németeket, majd helyükre főként szerb telepesek kerültek.

 

I./2. A délszláv egység eszméjének kialakulása

• A déli szlávok rokonságát már a 15. században felismerték, így például II. Pius pápa is. A 15. században szlovén és horvát protestáns prédikátorok együtt dolgoztak a Biblia fordításán, sőt cirill betűs nyomtatványokat készítő nyomdát is létrehoztak. A délszlávok egységes államának gondolata a sok évszázados török uralom elleni harc jegyében fogant meg, s noha előképül a szerb Dusán cár és a bosnyák I. Tvrtko király tiszavirág életű birodalmai szolgáltak, maga a jugoszláv eszme a horvát kultúrához kötődő, katolikus Dubrovnik (Raguza) független városállamban (1806-ig független) keletkezett a 12. században Ivan Gundulić (Iván Gundulity) (költő) és Mavro Orbini (történész) műveiben.
• Politikai programmá azonban csak a 19. század 30-as éveiben vált, főleg a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus révén. E mozgalom lényege, hogy az összes délszláv illír származású. Ennek a mozgalomnak a vezetője Ljudevit Gaj volt, aki a szlovén-szerb-horvát egység lelkes hívévé vált, és a szerbektől átvette a sto (stokáv) nyelvjárást (Míg a horvátok és szlovénok eredetileg kajkáv (kaj) és csajkáv (csaj) nyelvjárást használták, addig a szerbeknél a sto nyelvjárás volt használatban.). Szerbia számára Ilija Garašanin dolgozott ki 1847-ben nemzeti programot, amely az összes szerbnek egy államban való egyesítését tűzte ki célul. A szlovénok pedig ragaszkodtak saját nyelvükhöz, s nem kívántak a Gaj által közös horvát-szerb-szlovén irodalmi nyelvként elképzelt sto nyelvjárást elfogadni.
• A 19. század 60-as éveiben átmenetileg újraéledt a délszláv egység eszméje, a jugoszlavizmus (Josip Juraj Strossmayer-horvát püspök és Obrénovity Mihály (Mihajlo Obrenović) szerb fejedelem tervei). De ebből a megváltozott nemzetközi helyzet (az osztrák-magyar kiegyezés és a Monarchia megerősödése) miatt semmi nem lett. Az 1868-as magyar-horvát kiegyezés után pedig a jugoszlavizmus évtizedekre háttérbe szorult, s a horvátok és szlovénok körében inkább az ún. trialista gondolat vált népszerűvé.
• A délszláv egység eszméje csak a 20. század elején éledt fel újra, s bizonyos horvát és szlovén politikai körökben, főleg fiatal értelmiségieknél lelkes fogadtatásra talált, azonban nem hatotta át a szlovén és horvát társadalom többségét. A Balkán-háborúkban (1912-13) megerősödött Szerbia vezetői pedig a szerb nemzeti program jegyében inkább országuk nagyobbítására gondoltak, ha néha el is játszottak a délszláv egység gondolatával.

 

I./3. Az első Jugoszlávia (1918-1941)

• A szlovénok, horvátok és szerbek egységes állama az antanthatalmak győzelmének köszönhette létrejöttét. Ahhoz azonban, hogy a keletkező új állam ötletét elfogadják és megvalósítását elősegítsék, szükség volt a Monarchiából származó szlovén, horvát, szerb emigránsokból álló, 1915-ben Párizsban megalapított Jugoszláv Bizottság tevékenységére. Rajtuk kívül e megoldást szorgalmazták a Monarchia ellenfelei, W. A. Seton-Watson és Wickham Steed, valamint a cseh és szlovák politikusok, Benes és Masaryk is (Ők akartak egy egységes cseh- és szlovák államot, később létrehozták Csehszlovákiát.).
• A Jugoszláv Bizottság, miután megnyerte a délszláv állam ügyének a nagyszámú amerikai horvát emigrációt, tárgyalásba bocsátkozott a szerb kormánnyal, amely 1914 decemberében háborús céljai között megemlítette valamennyi szerb, horvát és szlovén egyesítését (Nisi Deklaráció, 1914. dec. 7.), de Nikola Pasić (Nikolá Pásity) miniszterelnök nem mondott le Nagy-Szerbia létesítéséről (Nagy-Szerbia = szerbek lakta területek, ill. Szerbia + Crna Gora + Bosznia + Hercegovina). Egyes antant körök 1915-ben a titkos londoni egyezményben Olaszországnak ajánlották fel Észak-Dalmáciát (persze, ha átmegy az antanthatalmak oldalára), míg Dél-Dalmáciát és Szlavóniát Szerbiának ígérte oda (ezek horvát többségű területek voltak). Franjo Supilo (Frányo Szupiló), a Jugoszláv Bizottság vezetője sikerrel lobbizott e terv ellen, s úgy látszott, Pasićot is meggyőzte (átverte) a délszláv állam megalakításának szükségességéről (Supilo megígérte Pasićnak, hogy a szerb-horvát határ Karlobag-Ogulin-Virovitica lesz). Hamarosan rá kellett jönnie azonban, hogy a szerb miniszterelnök erősen központosított, szerb dominanciájú államot szeretne, míg a Jugoszláv Bizottság kezdettől fogva a föderatív, szlovénok, horvátok és szerbek egyenjogúságán alapuló ország megalapítására törekedett. Pasić csodálkozott, miért nem tartják természetesnek, “hogy Szerbia vezesse a politikai ügyeket, mint ahogy irányította a katonai ügyeket is”. Supilo végül kilépett a Jugoszláv Bizottságból, és megpróbált az antanthatalmaknál az önálló Horvátország érdekében lobbizni – sikertelenül. Az emigrációba vonult szerb kormány 1917-ben fő támogatója, Oroszország meggyengülése és a cárizmus bukása miatt végül hajlandó volt tárgyalni a Jugoszláv Bizottság új vezetésével, s ennek eredményét tükrözte az 1917 júliusában elfogadott Korfui Nyilatkozat. E nyilatkozat szerint az új ország föderatív berendezkedésű Monarchia lesz, a Karađorđević (Karagyorgyevity) dinasztiával az élen.
• Az antant vezető korei azonban 1918 nyárára már végleg eldöntötték, hogy a Monarchiát szétdarabolják, és területein utódállamokat hoznak létre. Ekkor Wickam Steed, a Nagy-Britanniai Szerb Társaság vezetője nyilvános gyűlést hívott össze, ahol kihangsúlyozta: meg kell teremteni “minden szerbnek, horvátnak és szlovénnakegyetlen független államban való egyesülését”. A gyűlésen jelen volt Balfour angol külügyminiszter és az antanthatalmak diplomáciai képviselői, valamint Szerbiát képviselő Jovanović (Jovánovity) miniszter, a Jugoszláv Bizottság tagjai és Eduard Benes cseh politikus. Tehát a délszláv állam megalakítása megkapta az antant hivatalos támogatását.
• A Központi Hatalmak veresége felgyorsította az eseményeket. Részben szlovén kezdeményezésre 1918. október 6-án megalakult Zágrábban a Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács. A horvát országgyűlés október 29-én megszakította nyolcévszázados államközösségét Magyarországgal. Létrehozták a Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács Államát, és tárgyalni kezdtek az egyesülésről Szerbiával. Az egyesülés fő tényezője azonban hamarosan az előrenyomuló szerb hadsereg lett. A föderációs tervek, noha azokat az 1918. november 9-én Szerbia, a Jugoszláv Bizottság és a zágrábi Nemzeti Tanács küldöttei által elfogadott Genfi Nyilatkozat tartalmazta, hamarosan kútba estek. A megegyezésre az antant óhajára került sor, Pasić szerb miniszterelnökhöz Poincaré francia elnök fordult azzal a felhívással, hogy “őszintén szeretném, ha az egész jugoszláv törzs mint egységes lélek jelentkezne, a legkisebb megosztottság nélkül, mert ezt most jobban, mint bármikor eddig, megkövetelik létérdekeink”. Az antanthatalmak tehát bábaskodtak az új délszláv állam megszületése körül, amely azonban végül a szerbek akaratának megfelelően úgy alakult meg 1918. december 1-jén, hogy nem született előzetes döntés azállam belső berendezkedéséről, aminek a későbbiekben súlyos következményei lettek.
• Az új államban, melynek neve akkor Szerb-Horvát-Szlovén Királyság lett, azonnal jelentkeztek az államalkotó népek közötti ellentétek. A SZHSZ Királyságot két, gazdaságilag eltérően fejlett, más-más politikai hagyományokkal, jogrendszerrel, kulturális örökséggel rendelkező országrészből kapcsolták össze mesterségesen. Az egykoron a Monarchiához tartozó területek gazdasági és kultúrális fejlettsége olyannyira kólönbözött Szerbiáétól és Crna Goráétól (ez persze nem vonatkozik a Monarchia által 1878-ban okkupált Boszniára), hogy a különbség még hetven (!!) év elteltével is statisztikailag mérhető volt. E különbségek abból adódtak, hogy a szlovénok lakta terület, Horvátország, illetve a Vajdaság (Bácska, Bánság) több mint egy évezreden át Európa nyugati részéhez tartozott, s ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy ez csak a Nyugat peremvidékét jelentette. A Szávától délre eső területeken viszont a négy-ötszáz éves török uralom nagy gazdasági-kultúrális elmaradottságot okozott. Ezt a kettőséget nem tudta megszüntetni sem az első, sem a második Jugoszlávia gazdaságpolitikája.
• Az egykor a Monarchiához tartozó területek az 1920-as években a SZHSZ Királyság bruttó nemzeti termékének 79%-át adták, s ez az arány a második Jugoszláviában sem csökkent ötven százalék alá. 1918-ban a horvát pénzintézetek kezén volt a banktőke (bécsi) 55%-a. A szerb dinár és korona aránya eredetileg 1:1 volt. Belgrád ezt az arányt 1:4-re változtatta, amivel az egykoron a Monarchiához tartozó területek lakossága gyakorlatilag nagyon jól profitált (mert a dinár és a korona tényleges aránya abban az időben sokkal nagyobb volt, kb. 1:40, sőt 1:400). Az egyébként erősen centralizált országban egészen 1928-ig kettős adórendszer volt érvényben: a Monarchia egykori területén az adók jóval magasabbak voltak mint Ó-Szerbiában és Crna Gorában (ez logikus is: pl. a volt Monarchia területein 1 ha-on x kg gabonát tudtak termelni, eddig az elmaradott Szerbiában és Crna Gorában – ahol jóval több a hegy mint a sík terület – 1 ha-on csak x/y (y legalább 3) kg gabonát tudtak termelni).
• Politikai síkon is hamarosan kiderült, hogy a szlovénok és horvátok álmai a föderatív délszláv államról nem válhatnak valóra. Annak ellenére is, hogy a szlovénok és horvátok használhatták a saját nyelvüket, és, hogy 1920-ban a szlovénok kaptak saját egyetemet (a horvátok a 19. században, még a szerbek 1904-ben kaptak saját egyetemet) elégedetlenek voltak. Stjepan Radić (Sztjepán Rádity) horvát politikus adatai szerint (már amennyire megbizhatóak és igazak voltak) a megszálóként viselkedő szerb hadsereg, és a döntően szerb többségű csendőrség 1918 és 1923 között csak Horvátországban 30 000 parasztot, köztük nőket és gyerekeket botoztak meg. Legelőször éppen a délszláv egységért leginkább fáradozó horvátok fejezték ki az új rezsimmel szembeni elégedetlenségüket. A horvát politikai elit Zágrábot akarta fővárosnak. 1918 után azonban beteljesedtek Deák Ferenc 1868-ban a magyar-horvát kiegyezésről tárgyaló horvát küldöttség egyik tagjához intézett szavai: “Tudom, hogy Horvátországban valamiféle délszláv birodalomról álmodoznak. (…) Ha ez valaha is megvalósul – jegyezze meg –, annak a központja nem Zágráb, hanem Belgrád lesz.” Stjepan Radić 1919-ben a horvát függetlenség érdekében Wilsonhoz intézett (157 000 aláírással megtámogatott) memorandumának nem lett eredménye. Ha Horvátország mégis függetlenségi harcba kezdett volna, akkor nagy részét felosztották volna a győztes Olaszország és Szerbia között (londoni titkos szerződés miatt).
• Az új délszláv állam alkotmányát végül 1921. június 28-án (Szent Vid napján) fogadta csak el a belgrádi alkotmányozó nemzetgyűlés. Ezért Szent Vid-napi, ill. Vidovdáni Alkotmánynak nevezték. A centralista elv győzedelmeskedett a föderalista koncepció felett, s ezáltal a többségben lévő szerbek érdekei érvényesülhettek elsősorban. A horvát küldöttek és a szlovénok jelentős része ezért bojkottálta a döntő ülést. A kisebbségek véleményét meg sem kérdezték. Fontos: az első egységes délszláv állam létrehozásáról nem tartottak népszavazást (a másodikról sem). Akkoriban ezt egyetlen európai politikus sem kifogásolta. Összeségében megállapítható, hogy az első egységes délszláv állam történetéből részben a megalakulás körülményei adják a legfontosabb támpontokat Jugoszlávia 1941-es és 1991-es széthullásának megértéséhez (senki sem volt Jugoszlávia megalakulásáért és senki sem volt elégedett vele).
• A SZHSZ Királyságban 1921 és 1928 között hivatalosan parlamentáris demokrácia volt, de a Szerb Radikális Párt elsősége és a szerb érdekek maradéktalan érvényesülése mindig biztosítva volt. A húszas éveket a szerb-horvát politikai küzdelem jellemezte. Stjepan Radić (a horvát ellenzék vezére) vezette Horvát Parasztpárt az ország föderalizálása mellett szállt síkra. A szerb pártok általában szemben álltak vele. 1927-ben azonban a Szerb Demokrata Párt Svetozar Pribićević (Szvetozár Pribítyevity) vezetésével ellenzéki koalícióra lépett a Horvát Parasztpárttal, s ez a következő választásokon komolyan veszélyeztethette volna a Szerb Radikális Párt vezető szerepét. Egy szerb radikális párti képviselő (Puniša Račić - Punisá Rácsity) 1928. június 20-án a belgrádi nemzetgyűlésben legyilkolta a Horvát Parasztpárt vezérkarát, maga Radić is halálos sebet kapott. Ez a merénylet nemcsak a parlamentáris demokráciára, de a délszláv egység eszméjére is mért döntő csapásnak bizonyult. Aleksandar Karađorđević (Karagyorgyevity Sándor) király (1921-1934), noha eleinte a lázongó Horvátország és Szlovénia leválasztását is tervbe vette (amputáció: Karlobag-Ogulin-Virovitica), végül a diktatúra bevezetése mellett döntött 1929. január 6-án. Az ország nevét 1929 októberében SZHSZ Királyságról Jugoszláv Királyságra változtatta.
• A gyakorlatban Sándor király jugoszlavizmusa a nagyszerb érdekek nyílt és demokratikus korlátok által nem zavart érvényesítését jelentette. Az országot 9+1 bánságra osztotta. Ezek: Dunai (Novi Sad), Moravai (Niš), Vardári (Skoplje), Zetai (Cetinje), Tengerparti (Split), Drínai (Sarajevo), Szávai (Zagreb), Drávai (Ljubljana), Vrbászi (Banja Luka) + Beograd-Zemun (Zimony)-Pančevo (Pancsova) közigazgatása (Belgrád district). Elképesztő méreteket öltött a rendőségi terror (mindenki veszélyeztetett volt).
• A terror terrort szült. Legelőször, még jóval a diktatúra bevezetése előtt a VMRO (= Vunutrašnjata Makedonskata Revolucionarnata Organizacija) lépett a terror útjára. Aztán az olaszországi emigrációban a fegyveres felszbadító harc céljából 1929-ben megalakult horvát usztasa szervezet is ezt a módszert választotta (Magyarországon is voltak usztasák). Vezetője, a Mussolini támogatását élvező Ante Pavelić (Ánte Pávelity) a macedon VMRO-val együttműködve Jankapusztán 1934-ben merényletet szervezett I. Sándor jugoszláv király ellen. Október 9-én Marseille-ben elkövetett merénylet sikerült (Barthou -francia külügyminiszter- is áldozatúl esett), s az usztasák általános horvátországi felkelésben reménykedtek, de az események nem úgy alakultak. Egyrészt, a diktatúra erősebbnek bizonyult, másrészt a horvátság fő politikai ereje, a Vlatko Maček (Vlátko Mácsek) vezette Horvát Parasztpárt kitartott a rádityi pacifista elvek és a parlamentáris küzdelem mellett. Harmadrészt nem csupán az egykori antanthatalmak, de még Olaszország, sőt a náci Németország sem támogatta ekkor Jugoszlávia feldarabolását. Negyedrészt usztasákból alig volt 4000 (ennyi ember túl kevés egy forradalomhoz).
• A 30-as évek második felében Milan Stojadinović (Milán Sztojádínovity) kormánya kifejezetten közeledett is a hitleri Németországhoz, feladva ezzel elődei fraciabarát politikáját. Végül a II. világháború előestéjén, 1939 augusztusában a belső viszonyok stabilizálása érdekében Pál régensherceg (a kiskorú II. Péter gyámja) és Dragiša Cvetković (Drágisá Cvetkovity) kormányfő történelminek szánt lépést tett meg: kiegyezett a horvátokkal (Cvetković - Maček -paktum). A Horvát Bánság létrehozása lépés volt az ország föderalizálása felé. Hasonló státuszt reméltek a szlovénok is, de pl. a muzulmán bosnyákokat és a macedónokat senki nem kérdezte. Előbbieket felosztották a Horvát Bánság és a tervezett nagyszerb föderatív egység között. Ezzel a lépéssel Belgrád kereken 20 évvel elkésett. A történelem nem adott időt az első jugoszláv föderációs kisérlet megszilárdulásához. Német nyomásra a Cvetković -kormány 1941. március 25-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, mire az angol titkosszolgálat segítségével Dušan Simović (Dusán Szímóvity) tábornok puccsot hajtott végre, és a kiskorú királyt ültette hatalomra. Válaszul a hitleri Németország és szövetségesei 1941. ápr. 6-18 lerohanták Jugoszláviát. A belső ellentétektől feszített ország hadserege alig tanúsított ellenállást, Jugoszlávia pedig darabokra hullt.

 

I./4. A II. világháború Jugoszláviában

• Németország, Olaszország, Magyarország és Bulgária feldarabolták Jugoszlávia területét, részben bekebelezték (visszacsatolták), részben pedig bábállamokat alakítottak ki. Koszovót és más albánok lakta vidékeket az olaszok Nagy-Albániához csatolták, Magyarország a Muraközt és a Murántúlt, a baranyai háromszöget és Bácskát kapta meg. A Bánságot a németek nem adták, sőt saját igazgatás alá vonták. Macedónia nagy részét, Pirot és Vranje környékét a bolgárok kapták meg. A szlovénok lakta területet Németország és Olaszország felosztotta egymás között. A németek még a háború előtt megpróbálták rávenni Mačeket, hogy kiáltsa ki Horvátország függetlenségét, de az angolszász orientációjú, a németek győzelmében nem bízó horvát vezető erre nem volt hajlandó. Ekkor a németek figyelme az usztasák felé fordult, s 1941. április 10-én, közvetlenül a német csapatok megérkezése előtt ők kiáltották ki Zágrábban a Független Horvát Álamot (NDH). Vezetője az olaszországi emigrációból hazaérkező Ante Pavelić lett. Az olasz és német megszállás alatt álló, csak nevében független usztasa államhoz csatolták a vegyes lakosságú Boszniát, Hercegovinát és Szerémséget, míg Pavelić kénytelen volt lemondani a horvát többségű Dalmácia nagy részéről Olaszország javára. Az usztasák számára ez az állam túl nagy falatnak bizonyult, képtelenek voltak pacifikálni, s emiatt a németek és olaszok kénytelenek voltak nagy erőket állomásoztatni a megszállt Jugoszlávia területén.
• A második világháború rengeteg áldozatot követelt Jugoszláviától. Százezrek pusztultak el a harctereken, a felperzselt falvakban, koncentrációs táborokban és megtorló akciókban. A megszállókkal szemben hamarosan ellenállási mozgalom bontakozott ki Szlovéniától egészen Macedóniáig. A megszállt Szlovéniából a németek 80 000 szlovént áttelepítettek Horvátországba és Szerbiába. Az usztasa horvát államban, ezen belül is Boszniában zajlottak a leghevesebb harcok. Zsidó-, szerb-, cigányellenes lépések sorát tették meg, tömegesen szedtek és végeztek ki túszokat (ezt a háborús bűntettet a II. világháború során Jugoszláviában a megszálló német, olasz, magyar csapatok is elkövették), koncentrációs táborokat hoztak létre, ahová a szerb, zsidó, cigány polgárok mellé bezárták az usztasa rezsim horvát ellenfeleit is, főleg a kommunistákat, de parasztpártiakat is. A leghírhedtebb koncentrációs tábor Jászenovác volt. Az usztasák betiltották a Szerb Pravoszláv Egyházat, szerb papokat gyilkoltak meg, kb. 300 000 szerbet telepítettek át Szerbiába. A szerbek lakta területek jelentős része emiatt hamarosan kicsúszott az usztasa állam ellenőrzése alól, s felkelés tört ki.
• A szerb felkelők eleinte a Draža Mihailović (Drázsá Miháílovity) vezette királypárti csetnik mozgalom irányítása alatt álltak. A csetnik mozgalom fő bázisai Szerbiában és Crna Gorában, illetve az olaszok ellenőrzése alatt álló Kninben és Kelet-Hercegovinában voltak. 1941 nyarán, a Szovjetunió elleni német támadás után, a magát horvátnak valló, Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Kommunista Párt is fegyveres harcot kezdett a megszállók és kiszolgálóik ellen (Tito valódi származását homály fedi. Horvátnak adta ki magát, de a horvátok nem ismerték el horvátnak. Egyes vélemények szerint magyar zsidó volt, mert nagyon jól beszélt magyarul.). A kommunista partizánmozgalom hamarosan az ellenállás fő erejévé vált, éppen annak köszönhetően, hogy nemzetek felett álló erőnek bizonyult. Soraiban kezdettől fogva együtt harcoltak horvátok, szlovének, szerbek és muzulmánok is. Titoéknak 1941 őszén sikerült a horvátországi és boszniai szerbek jelentős részét is maguk mellé állítani. Draža Mihailović csetnikjeivel a kezdeti együttműködés (1941 július-november) után állandó fegyveres harcba keveredtek. A sok nemzetiségű partizánhadsereg tehát egyszerre a horvát usztasák, a szerb csetnikek és a német, olasz megszállók ellen küzdött. Ezzel Jugoszláviában a II. világháború idején nemcsak nemzetek közötti harc, de polgárháború is folyt.
• A háborúból végül a Tito vezette kommunista partizánok kerültek ki győztesen. A németek és szövetségeseik 1941 és 1944 között sikertelenül próbálkoztak az ellenállás felszámolásával. Tito és serege segítséggel 1944 őszén felszabadította Szerbiát, Belgrádot és Vajdaságot és Macedóniát. Az ország nyugati részeit szovjet támogatás nélkül csak 1945. május 14. körül tisztította meg az ellenségtől.
• A II. világháborúban Jugoszlávia tényleges emberveszteségét 1 706 000 teszik. Ezen belül kb. 1 236 000 szerb, 207 000 horvát, 32 000 szlovén, 50 000 Crna Gora-i, 86 000 muzulmán, 57 000 zsidó, 7 000 macedón, 26 000 német, 5 000 magyar áldozat volt. A német és magyar áldozatok száma azonban a háború végén bekövetkező megtorlás miatt ennél nagyobb (németek: 121 000, magyarok: min. 20 000, max. 40 000). A súlyos anyagi és emberveszteségeket elszenvedő, romokban heverő ország talpra állítása és újjászervezése a győztes kommunistákra várt.

 

I./5. A második Jugoszlávia (1945-1991)

• FOLY. KÖV. 2002-BEN