A tetoválás

A tetoválás már régebb óta foglalkoztat. Kiskoromban még undorodtam tőle, mert hallottam mindenféle történeteket, amik számomra ijesztővé tették.

Egy távoli rokonom, akit nem ismertem, csináltatott még fiatal korában egy tetoválást egy névvel. De amikor már az nem volt aktuális, el szerette volna tüntetni, de ez nem volt egy egyszerű dolog akkor. Le kellett húzni a bőrét azon a felületen, ahol a tetoválás volt. Ennek nem csak lelki, de testileg látszó következményei is vannak.

A tetoválás mint szakma, már érdekesebbé vált számomra. Voltak olyan gondolataim, hogy én is szeretnék egy tetkót, mert az milyen jó dolog, meg hogy azzal lehet vagánykodni. Ezek az idők persze már elmúltak. Most már nem látom értelmét, hogy ilyenekkel hívjam fel magamra a figyelmet. Erre vannak sokkal szolidabb módszerek is. De a gondolat azért csak megmarad az ember fejében. Így bennem is!

Ami a legjobban érdekel az egészben, az az, hogy egyesek mi okból kifolyólag rakatnak fel magukra tetoválást. Van aki heccből, van aki fogadásból, van aki öröm vagy bánat miatt, és van aki maga se tudja miért.

A mi civilizált (vagy annak mondott) társadalmunkban mások a játékszabályok, és mások az erőviszonyok, az elismertségek, a személyes adottságok, és teljesen más agondolatvilág. Legtöbbünket nem ural semmiféle “természetfeletti” erő, és nem tart hatalmában semmiféle vallási és hit mozgalom. Általában nem hordunk se tetoválást, se percinget, és még ékszereket se nagyon. De vannak, akik nem érzik jól magukat, ha nem viselhetnek valami olyat, amitől kitűnnek a társadalomból. Ennek oka lehet egyszerűen a kamaszodás, de lehetnek sokkal komolyabb dolgok miatt is, például családi okok, iskolai problémák, vagy egyszerűen szerelmi csalódás. Néhányan öngyilkosságba menekülnek, mert azt hiszik ezzel meg lehet oldani mindent, de szerintem ez koránt sincs így. Épp ellenkezőleg. Akkor inkább vállaljon fel olyan dolgokat, mint pl. a tetoválás.

Van egy barátom, akinek voltak otthoni zűrjei, a tanulás se ment, és még munkát se kapott. Most már rendbe jöttek a dolgai, de mindkét karját díszítik a képek. Egyiken sincs se név, se valami olyan ábra, ami utalhatna a problémáira. Szerintem haragból szerezte ezt magának. De most már együtt él vele, és nem szégyelli, hogy neki ilyene is van. Nem okoz semmilyen külső problémát számára. Én nem tudom megérteni, de lehet, hogy ez jobb is így. Nem feltételen kell mindenben az értelmet keresni. Viszont megtalálni mindenhol meglehet. Én ezt gondolom. Csak akarni kell, és azonosulni az adott helyzettel, az adott dologgal.

Közelebbi ismeretségbe két évvel ezelőtt, Angliában kerültem a tetoválással. Londonban voltam két hétig nyelvtanfolyamon. Az iskolába vezető úton volt két tetoválószalon. Egyből felfigyeltem rájuk, mert már akkor is érdekelt. Először csak kívülről néztem a boltokat, nem akartam bemenni. Elolvastam a kint lévő szövegeket, megnéztem a képeket, meg az embereket is, akik bementek. Meg persze az árakat is, kíváncsiságból. Az egyik napunk szabad volt, hát elmenetem, megnéztem az egyiket. Épp nem jött senki. Kellemesen csalódtam a helyben. Egész kulturált volt, kedvesen fogadtak, nem néztek ki, hogy ilyen alak hogy jön be. Mondtam előre, hogy nem akarok tetkót csináltatni, csak szeretnék körülnézni. És most jött, amin meglepődtem: nem mondták, hogy menjek ki, hanem azt mondták nyugodtan nézelődjek, és akár meg is nézhetek egy tetkófelrakást, mert nemsokára jön valaki, akinek lesz egy kép csinálva a karjára. Megtetszett a dolog, ottmaradtam. A falon képeket helyeztek el, és adtak nekem egy nagy katalógust is, amiben rengeteg kép volt, és ha valakinek nem volt egyedi ötlete, akkor az onnan választhatott könnyen, mert volt miből. Voltak benne ötletes dolgok is, néhány nekem is tetszett, de azért nem rakattam fel egyet se. Aztán megjött az úr, akinek készítették a képet.Mondanom sem kell, hogy meglepődtem, amikor öltönyben lépett be. De hát ez a hely már csak a meglepetéseké! Beleegyezett, hogy végignézzem, ahogy elkészül a karja. Egy szívet rakatott fel, amiben egy név volt. gondolom a szerelméé. Hirtelen jött hülyeség – gondoltam magamban. Majd megbánja. Persze most már vannak kíméletesebb módszerek is, mint a bőr eltávolítása, de hát akkor is marad valami nyom, és valószínűleg nem is a legjobb a bőrnek, ha teletetováljuk. De hát ez nem sok mindenkit érdekelhet, akinek van. Visszatérve a jelen helyzethez. Rendesen elő volt már készítve minden, ami szükséges volt a “beavatkozáshoz”. Steril körülmények, és nyugodt hangulat. Próbálták kellemesebbé tenni a dolgot, láthatóan sikerrel. A kép szolid volt, nem akart hivalkodni, nekem is tetszett. Halvány színeket használt, nem akart feltűnést kelteni. Már régóta lehet a szakmában, elég jól csinálta – legalábbis szerintem. A vevő is elégedett volt, amikor kész lett. Pont megfelelő. Még egyszer megkérdezték tőlem, hogy nem akarok e mégse egyet, de nemet mondtam újból. Kiléptem, és folytattam a napomat. Pozitív élményeket hagyott bennem ez a kis kitérő.

A tetováláson kívül van még egy dolog, amit manapság sokan hordanak, ez a percing. Nekem kevésbé tetszik, és szerintem nem is praktikus, és sok mindenben zavaró lehet, pl. az orrfújásban. Persze ez most már kifelé megy a divatból, a percingeket inkább máshová rakják, ahol feltűnőbb lehet: szájba, nyelvbe, szemöldökbe, köldökbe, mellbimbóba, és elterjedőben van az intim percingek használata is. Ezt még kevésbé tartom jó dolognak, de nem tudok semmi mást mondani róla, mert nem próbáltam még ki, és nem is áll szándékomban. Mindenkinek egyéni joga, hogy eldöntse, használja avagy nem.

[...]

részlet Buti Tamás rajzdolgozatából