Dobos-túra - 2003

Azok számára, akik ilyesmit figyelemmel követnek, valószínűleg nem nagy meglepetés, hogy idén sem otthon unatkozva töltöttük a nyarat, hanem szokásosan folytattuk ország- és határvidékjáró túráinkat a Kárpát-medencében. Lassan már ez a beszámoló is hagyományosnak számít, hiszen olvasható a 2001-es majdnem két hetes erdélyi kerékpártúráról és a 2002-es, Ipoly völgyében és az északi határ mentén tett biciklitúráról is összefoglaló. Változás legfeljebb az volt, hogy idén nem két keréken vállalkoztunk az útra, hanem buszos körutazással kombinált gyalogtúrát tettünk Kárpátalján, de mind a társaság, mind bizonyos esetekben a körülmények emlékeztettek minket arra, hogy igazi, „oridzsinál” „Dobos-túrán” vagyunk (ha ez mond valakinek valamit, de ha volt már ilyenen, akkor bizonyára mond). Ismét 50 körüli létszámú csoport gyűlt végül össze a Hősök terén hétfőn hajnalban, amelynek szintén szokás szerint nagyjából a felét tette ki a Fazekas Gimnázium (egykori) 2003c osztálya. Ezúttal még nagyobb számban jelentek meg más fazekasos osztályokból (ezek közül is legtöbben a jövő évi 12/b-ből), továbbá szokásos túrázótársaink: volt fazekasosok, barátok, rokonok, ismerősök és üzletfelek egészítették ki a csapatot. Idén már azt is elmondhattuk, hogy „tanarak” jönnek velünk: (volt) osztályfőnökünk, Dobos Sándor mellett Török Márton is vállalkozott a nem akármilyen utazásra. Az egyik újdonság maga a buszozás volt. Sofőrünk, Péter bácsi kitartása és biztos kezű vezetése utólag is köszönetet érdemel. Szintén köszönjük a helyiek áldozatos segítségét (és szervezését), idegenvezetőink és kísérőink (közülük is kiemelendő a túrán szinte végig velünk tartó Joker, azaz Robi) türelmét és magyarázatait.

A buszozás-gyaloglás velünk is gyakran új szituációkat ismertetett meg; az állandóságot képviselte viszont például Egmont gitárja és a szokásos esti éneklések (amelyet ezúttal körtemuzsika, furulya és szájharmonika is kiegészített esetenként), de ugyanígy, tavalyi túránkkal való folytonosságot teremtett az eső, és a beázott, vizes cipő érzete. Idén kutak és magazinmixték kevésbé keresztezték utunkat, a buszozás és erdei gyaloglás egyik nagy tanulsága az volt, hogy így a pénzköltés is kevésbé megy, az utolsó nap, Beregszászon alig tudtuk valahogy elverni maradék grivnyáinkat (amelyre egyébként is a buznyáktól a lokális fizetőegységig minden kifejezést használtunk).

1. nap: Budapest – Záhony – Ungvár – Beregszász – Mezővári (2003.07.28.)

Hétfő reggel hat órakor a Hősök terén találkoztunk, hogy nekiinduljunk izgalmas utunknak. Talán helyesebb lett volna azt írni, hogy hétfőn hajnalban, legalábbis szokatlanul korainak éreztük a találkozót, amit többen a buszozás megkezdését követően elbóbiskolással illetve elalvással jeleztek. Igaz, Tiszavasváriig semmi különleges nem is zavarta ezt; haladtunk nyugodtan az autópályán (majd a későbbi napokban értékeltük ezt, hiszen a kárpátaljai utakon már kevésbé lehet aludni…). Tiszavasvárinál megálló, rövid pihenő és bemutatkozás következett; mindenki a neve és évjárata (tervezett vagy már megvalósult érettségizés éve) mellett egy kedvenc állatot is választott. Miután mindenkit összezavart a sokféle kereszt- és állatnév továbbá az elhaladó autók kavalkádja, már tovább is indultunk, és Záhonyig, azaz a határig meg se álltunk. Ukrajnába (azon belül is Zákárpátszkája Oblásztyba, azaz „Kárpáton túli területre” de nekünk inkább Kárpátaljára) érve kezdhettünk ismerkedni a helyi út-, ár- és életviszonyokkal, amit az első benzinkútnál egy biztonsági őr és a megjelenő kéregetők jeleztek (sajnos, velük nem ez volt az egyetlen találkozásunk a kárpátaljai egy hét során). 
Ungvár volt első komolyabb állomásunk, tehát rögtön Kárpátalja székhelyével és legnagyobb városával kezdtük a körbetekintést. Ungváron még óriási hőség volt, a vár és a skanzen megnézése persze ettől még nem maradt el, majd hűsítő italok (az első cirill betűs feliratú ásványvizek!) beszerzése után tértünk vissza a buszhoz (Cus rögtön az első helyi Fantájával nyert még fél liter kólát, ráadásul szerencséjére július 31-ig tartott az akció, azaz még be is tudta váltani a túra folyamán). Legközelebb Beregszásznál álltunk meg, de a belvárost ezúttal nem néztük meg, csupán a helyi magyar múzeumban látott minket vendégül hétfőn, az egyetlen szabad napján a múzeum egyszemélyes igazgató-fenntartója. Tőle megtudhattuk, hogy milyen nehéz egy magyar emlékeket (is) őrző múzeumot fenntartani errefele…
Beregszásztól már csak kis buszút következett: egy közeli magyar faluban, Mezőváriban szálltunk meg, családoknál. A nehéz helyzetben lévő helyieknek a falusi turizmusból származó bevétel jól jön, mi pedig így legalább kicsit közelebbről is láthattuk a helyiek életét, beszélgethettünk egy kárpátaljai magyar falu lakóival. A Tisza által pár éve elöntött faluban sokaknak tényleg a nulláról kellett újrakezdeniük, más kérdés, hogy itt olyan az emberek mentalitása, hogy szinte csak jó állapotban lévő házakat láthattunk. Minden helyen finom vacsorát kaptunk, a több fogás és a sütemény után szinte már a felállás is nehézséget okozott… A körülményekre tehát nem lehetett panasz, de miközben a fürdőszobában zuhanyoztunk és ágyban aludtunk, tudtuk, hogy másnaptól már ezek nem állnak rendelkezésünkre.

2. nap: Mezővári – Nagyszöllős – Huszt – Európa közepe – Kőrösmező (2003.07.29.)

Kedd reggel búcsút vettünk a vendéglátó családoktól, elindultunk a busz felé és lélekben felkészültünk az ehhez képest már csak romolható körülményekre. Rövid buszozás után Nagyszöllősbe értünk be, ahol kisebb pihenőt tartottunk. A Perényi-kastélyt még megnéztük kívülről, a Bartók-emléktáblát viszont már nem láttuk, ellenben a piacon kis sétát tettünk és a legközelebbi boltban feltöltöttük ásványvíz-készleteinket. Ezután ismét buszba ültünk, hogy Husztig meg se álljunk, ahol természetesen a várhegy lábánál parkoltunk le.
A huszti várromhoz való felmászás már némi ízelítőt adhatott, hogy mi vár ránk másnap; igaz, még napsütés és gyönyörű idő fogadott minket. A bús düledékre felérve letekinthettünk és bár csend (miattunk), hold (a napszakból adódóan) és szél (az időjárásnak köszönhetően) kevésbé volt, lebegő rémalakról pedig úgyszintén nem tudunk beszámolni, de a „csarnok elontott oszlopinak” maradványai között azért Kölcsey verséről megemlékezhettünk. Éva fényképezőgépét ugyan majdnem a szakadéknak ajándékozta, de végül készült pár csoportkép, majd lesétáltunk a buszhoz.
Komolyabb buszútvonal következett, Técsőn, Aknaszlatinán és Rahón is keresztülhaladtunk, és az Európa közepén emelt emlékműnél álltunk meg legközelebb. Még az Osztrák-Magyar Monarchia ideje alatt határozták meg ezt a helyet, méghozzá az Európa széleit jelző hosszúsági és szélességi körök középvonalainak metszéspontjaként (azaz nem Európa súlypontjáról van szó). Meg is néztük volna az emlékművet, ha nem abban a pillanatban kezd el esni az eső, ahogy mi kiszálltunk a buszból. De így egy rövid leszállást követő még gyorsabb rohanás és visszaszállás után maradt a buszban ülés és éneklés, majd (mivel az időjárás nem javult) a továbbmenetel (igaz, néhányan még megragadták az alkalmat a felülvíz-alulvíz alapon végrehajtott Tiszában fürdésre).
Időközben elállt az eső, és a buszból kitekintve egyre változatosabb tájakat pillanthattunk meg, ahogy a Tisza mentén felfele haladtunk. Késő délután értünk Kőrösmezőre, ahol a római katolikus templom kertjében vertünk sátrat. Ismét csak lenyűgözött minket a helyi magyarok kedvessége, hiszen többfogásos vacsorával fogadtak minket. Miután jóllaktunk és befejeztük a vacsorát, egyesek a Tiszában mártóztak meg, mások megelégedtek a lábmosással is… Este következett az első igazi közös éneklés, tizenegyig-éjfélig-kitudjameddig daloltunk, majd némi alvást is a programba iktattuk, hiszen tudtuk, az igazi kalandok (ami a természetjárást illeti) másnap kezdődnek.

3. nap: Kőrösmező – erdészház – Hoverla (2061 m) – erdészház (2003.07.30)

Túránk folyamán először Kőrösmezőn hallhattuk korán reggel (azaz 7 órakor) a „Pál, Kata, Péter” nevekkel kezdődő örökzöld dallamot… Az ébresztő után ismét finom és kiadós reggelit kaptunk a helyiektől (kolbász, krumpli), de hát nem tudhattuk, mikor fogunk legközelebb meleget enni. Ezt követően sátorpakolás, hálózsákgöngyölés szóval a szokásos reggeli teendők, egyedül a biciklire felpókozás maradt idén mindig el. Szerencsére dolgaink egy részét Kőrösmezőn hagyhattuk; az ember kétszer is meggondolta, hogy mennyi terhet akar a hátán cipelni a következő két nap folyamán.
Derűs idő, napsütés fogadott minket, ahogy kigördültünk a katonai teherautókon ülve (ülve-egyensúlyozva) az útra. Erdész kísérőink egy erdészházig vezettek el minket (idáig mentünk teherautón), itt szerencsére a sátrakat, kenyereket, hálózsákokat lerakhattuk, így a további hegymászásra ezeket már nem kellett magunkkal hordozni. Amikor útra indultunk, már picit csepergett az eső, elő is kerültek az esőkabátok…
Kb. 900 méteres tengerszint feletti magasságig mentünk teherautókon, innen kellett Kárpátalja és egyben Ukrajna legmagasabb pontját, a 2061 méter magas Hoverlát (Hó-csúcs) megmásznunk. A folyamatos tájékozódást (és a mennyi van még szintben hátra? állandó kérdésekre való állandó válaszolgatást) Dobos GPS-e segítette, amit egyébként az osztály vett neki (előrelátóan) ajándékba az érettségi idején. A műholdas helymeghatározás pontosságába vetett hitünk legfeljebb akkor hagyott alább, mikor egy szakasznyi felfele menet után azt tapasztaltuk, hogy mi a valóságban 900 méterről 880 méterre lementünk, de ahogy feljebb értünk, egyre több műhold jelét fogtuk, és így valóban pontosabbak lehettek a mérések. Békésen mentünk felfele, az eső nem esett még nagyon és a Mr X nevű játékban egyre közelebb jutottunk a titokzatos A-betűs ember nevének megfejtéséhez. Csodáltuk a tájat, és előszörre még tényleg jól nézett ki, ahogy a szemközti hegyek felhőben voltak, de egy idő után rájöttünk, hogy mi is ilyen felhőbe fogunk felmenni, és ettől már kevésbé lettünk lelkesek. Egy pihenőpontnál még éppen sikerült Ambrus Attila nevét kitalálni és ezzel a játékot befejezni, de innentől lényegében se kép – se hang: mentünk bele a ködbe, az eső egyre jobban esett, a sáros, csúszós, egyre meredekebb úton egyre nehezebb volt megállni a talajon – azt hiszem, akik ott voltunk, ezt a képet nehezen felejtjük el. Következett tehát túránk fénypontja, a Hoverla meghódítása.
Valóban fénypont volt, fény nélkül. Hogy valami pozitívat is mondjunk, (a csúcs nevével ellentétben) hó sem volt, víz, sár, köd viszont annál több. Délután kettő óra után értünk fel a csúcsra, de a köd, az esőkabát-kapucni és bizonyos emberek számára az átláthatatlanná vált szemüveg miatt kilátásaink nem voltak, így egy Himnusz-eléneklést követően már indultunk is lefele.
Az eső lefele menet se hagyta alább, legfeljebb a szeles és szélcsendesebb periódusok váltakozása jelentett némi változatosságot. Közelről láthattuk és érezhettük, ahogy a felhők átbuknak a hegygerincen, a viharos szél nemcsak a felhőket repítette tovább, hanem hajszál híján minket is. Sárban csúszkálva, teljesen elázva értünk vissza az erdészházhoz, majd rövid hidegvacsorát és egy kis tűz melletti teljesen esélytelen szárítkozási kísérletet követően nekiálltunk sátrat verni. A szerencsésebbek éppen akkor vertek sátrat, amikor nem esett annyira, de aztán ismét jobban esett, ráadásul immár villámlás-dörgés is boldogított minket. A sátorba vonuláson kívül jobb programot nem is találtunk, igaz, a sátrak jó része beázott, így még ez se jelentett teljes menedéket. A kitartóbbak (vagy jobban beázottak) szerint hajnali négyig zuhogott, nekem az éjfél körüli szemembe villámlások az utolsó emlékeim arról az estéről. Az mindenesetre biztos, hogy egy felejthetetlen napot tölthettünk el a Kárpátokban, és bár Dobos kezdetben félt, hogy a buszozás - többszöri ágyban alvás – nekünk főzött kaják miatt túl „puhány” lesz a túra, ez a nap elsöpörte ilyen félelmeit, és igazi dobos-túrássá tette ezt a Dobos-túrát is. Tulajdonképpen, ahogy este nyolc óra körül (az időjárás kilátástalanságát látva) megfogalmaztam, bár részt vettem több Dobos által szervezett túrán; voltak durvább és kevésbé durvább napok, de ha ide nem jöttem volna el ezen a napon, akkor nem tudnám, mi az a Dobos-túra…

4. nap: Erdészház – Kőrösmező, kb. 25 km gyaloglás (2003.07.31.)

Előző este azon gondolkoztunk, milyen lenne, ha gyönyörű napsütés várna minket reggel. Hát nem várt, de az apró dolgoknak is örülni kell: nem is esett. Borús volt a reggel, de mire a reggelihez eljutottunk, már némi napsütötte domboldal is lett a közelben, ahova esőkabátot – sátrat – nadrágot – polifoamot – hálózsákot – sapkát, szóval mindent vittünk szárítani…
Reggeli után összepakoltunk (sok mindent vizesen kellett elrakni), és nekiindultunk, ugyanis most gyalog kellett visszaérni Kőrösmezőre, a templom mellé, ráadásul most már valóban a hátunkon kellett vinni a sátrakat, hálózsákot is. Viszont egyre szebb időben haladhattunk, és az előző napi kellemetlenségeket szép táj, napsütés és sok málna kárpótolta (Kárpátolta). A Hoverlánál csak pár méterrel alacsonyabb Pietrosz megmászását ezúttal kihagytuk a programból (a csúcs ott is felhőben volt, tehát nem kizárt, hogy újból eláztunk volna), de így is eleget gyalogoltunk, kerülgettük a patakot és a sárosabb területeket. Egy helyen még darazsakkal is találkoztunk, a „szerencsésebbek” végtagonként négy-nyolc darázscsípést is összegyűjthettek… Egy-egy megállónál előkerültek a rejtett kajatartalékok, melyekre nagy szükség volt, hiszen a közkajából már csak kolbász, illetve kígyóuborka-darabokat lehetett kapni, azt is csak hosszú sorbaállással (na jó, egyeseknek még pár marék kenyérmorzsa is jutott, hogy étrendjüket még színesebbé tegyék). Azért jó hangulatban telt a hazafelé út, az előző napival ellentétben normális beszélgetésre is volt lehetőség, hiszen nem fulladtunk ki a mászástól és az elázástól. A reggel egyik legkellemetlenebb feladata a vizes cipőbe való belépés volt; útközben a cipők lassan kezdtek száradni is rajtunk, igaz, mindig következett egy-két patak, amibe nem volt nehéz belegyalogolni.
Este lett már, mire Kőrösmezőre visszaértünk. A közeli dombról mindenki a közelebbi templomban vélte (szerette volna) megtalálni szálláshelyünket, de végül még a városban is kellett kicsit gyalogolni, hogy visszaérjünk a „mi templomunk”-hoz. Ott viszont már kiadós vacsorával vártak minket, egyáltalán nem panaszkodhattunk ellátásunkra. Vacsora után kevésbé voltunk válogatósak a közben kicsit lehűlt Tiszával szemben; mocskosan, sárosan és leizzadva inkább a hideg folyóban mosdást választottuk. Újabb gitáros éneklés következett, a fáradtabbak (majd sorban mindenki) közben elvonultak aludni, este tíz óra körül pedig ismét elkezdett esni az eső…

5. nap: Kőrösmező – Aknaszlatina – Tiszaújlak – Csetfalva – Beregszász (2003.08.01.) 

Van, amihez tényleg nem lehet hozzászokni… Ilyen például a reggel hat órakor megszólaló körtemuzsika, a „Pál, Kata, Péter” dallama, amire Kőrösmezőn ébredtünk péntek reggel. „Szokás szerint” finom és kiadós reggelit (kolbász) kaptunk, majd tudatosult bennünk, hogy nem most fogjuk megszárítani a sátrunkat és (még a két nappal ezelőtti túrán) elázott dolgainkat, így vizesen pakoltuk el ezeket. Nyolc óra után indultunk, két nap gyalogtúra után ismét busszal; fél tízkor már a szlatinai bányánál vártak minket ottani idegenvezetőink.
Közép-Európa (és az egykori Monarchia) legnagyobb sóbányájához érkeztünk, de kívülről csak egy lerobbant szovjet gyárépületet pillanthattunk meg. Lent egy asztmás betegek kezelésére alkalmas, részben még most is működő bánya tárult elénk. Tapasztalt túrázóink összehasonlíthatták a parajdi bányával (két éve voltunk ott is), ahol igazi föld alatti világot és szórakoztató központot hoztak létre a betegek számára. Bár üzletileg az nagyobb vállalkozás lehet, atomháború-utáni-fílingjével nyomasztóbb élmény volt (legalábbis számomra), mint a szlatinai föld alatti kórház. Itt viszont a lepusztult külső környezet szomorított el minket.
A bányából a szlatinai sós-tavakhoz, pontosabban egy ilyen tó melletti strandhoz mentünk, ahol pihenéssel, strandolással töltöttük a délutánt. Meglepetést legfeljebb az okozott, hogy 0,5 helyi fizetőeszközért lehetett belépőt váltani, ám újabb 0,5 (helyenként csak 1) ilyen pénz befizetésével válthattunk „jegyet” a zuhanyzásra is. A tó sókoncentrációja egyébként a Holt-tengerével van azonos szinten, a zsúfoltság pedig hasonlít bármilyen strandra Közép-Európában…
Buszoztunk egy újabb darabot, majd Tiszaújlakon a turul- és Rákóczi-emlékművet néztük meg. Ezután Csetfalva templomainál álltunk meg, és néztünk körül. A református templom és harangtornya az egyik legszebb a környéken, a 15. században építették és festett, kazettás famennyezete azonnal megragadja a látogatót. A katolikus templom már újabb építésű, itt Horváth Gyuri rögtönzött nekünk orgonával egy rövid koncertet…
Utána már csak Beregszászban álltunk meg, ahol a Beregszászi Magyar Gimnázium kollégiumában aludhattunk utolsó két éjjel. A viszontagságosabb körülmények után úgy éreztük, mintha a civilizációhoz tértünk volna vissza, mert ágyban, mosdók és szépen felújított fürdőszobák közelében aludhattunk. Még vizes cuccainkat is kiteregethettük szárítani, ráadásul ismételten kedves vendéglátásban és nem utolsósorban finom vacsorában (azt a töltöttkáposztát egy páran nem fogjuk elfelejteni…) részesültünk. Estére táncház szerveződött, majd énekelgetés után térhettünk aludni.

6. nap: Beregszász – Munkács – Szolyva – Vereckei-hágó – Munkács – Beregszász (2003.08.02.)

Beregszászon reggel hét órakor szólalt meg a körtemuzsika, majd reggelizést követően ismét buszba ültünk. Dobos beharangozója szerint „kellemes buszos társasutazás” várt ránk, és valóban, sok gyaloglásra ezen a napon se kellett felkészülni, inkább buszba be- és buszból kiszállás volt jellemző, miközben megnéztünk pár nevezetességet. Ezen a napon a BMG matematika-fizika tanára kalauzolt minket utunk során.
Munkács volt az első állomásunk, ahol a híres-neves munkácsi várat látogattuk meg. Zrínyi Ilona két éven keresztül sikeresen védte a várat, mi is megállapítottuk, hogy ezt tényleg nehéz lehetett bevenni… Megnéztük a Rákóczira és a Petőfire emlékező szobákat, láttuk, hogy itt raboskodott Kazinczy Ferenc és itt rejtették a Koronát Napóleon elől. A különböző történelmi emlékek megtekintése után lesétáltunk a várhegyről, és visszaszálltunk a buszba. Szolyvánál szálltunk ki legközelebb, ahol a sztálini terror itteni áldozataira emlékeztünk. Innen már nem álltunk meg egészen a Vereckei-hágóig, a történelmi Magyarország egykori határáig, a honfoglaló magyarok átvonulási helyéig.
A Vereckei-hágónál hallhattunk az emlékmű építésének nehézségeiről, megtekintettük a félig elkészült és lerombolt honfoglalás-emlékművet, ahogy most hívják, torzót. A Himnusz és a székely himnusz eléneklése után Dobos néhány szóval búcsúzott mind a túra résztvevőitől, mind az osztálytól is, hiszen mi nemrég (idén júniusban) érettségiztünk. Majd az ő tanácsára ki-ki egyénileg elvonult egy picit, szétnézett a hágóban és „messze jövendővel komolyan” összevetette a jelenkort… Ezt és a közben megejtett uzsonnázást csak a csöpögő eső zavarta meg, majd egyre jobban kezdett zuhogni, így következett a visszafutás a pár száz méterre álló buszhoz, és néhányan ismét sikeresen eláztunk.
Visszaúton ismét megálltunk Munkácson. Munkácsy Mihály szülővárosában rövid városnézés következett, majd visszabuszoztuk Beregszászra. Itt már vártak minket a vacsorával, majd vacsora után végül elsősorban az osztályból jelenlévők, de más túrázótársaink is az Oázis nevű vendéglátóipari egységben kötöttünk ki, ahol Dobossal (illetőleg innentől már Sándorral) összetegeződtünk, iszogattunk, megbeszéltük az elmúlt négy év mindenféle dolgait. A kollégiumba visszaérve is még a beszélgetés folyt, majd következett a szokásos esti gitározás-éneklés, ami egészen kifulladásig illetve Egmont gitárhúrjának elszakadásáig tartott (ez kb. hajnali három óra tájban következett be)…

7. nap: Beregszász – Záhony – Nyíregyháza – Budapest, Hősök tere (2003.08.03.) 

Vasárnap engedményt kaptunk, és csak reggel nyolc óra körül szólaltak meg Pálék és Katáék, majd fél kilences reggeli után folytathattuk a pakolást. Délelőtt Beregszászon városnézés következett; aki akart, bemehetett a református vagy a katolikus istentiszteletre, mi ez alatt próbáltuk elkölteni utolsó grivnyáinkat is. Körbenéztünk a piacon, majd visszamentünk a kollégiumhoz.
Fél tizenkettő tájékán indultunk el busszal, Dobos (Sándor) éppen el tudott búcsúzni tőlünk, hiszen ő egy angol nyelvű biblia-tábor erejéig még Beregszászon maradt. Ezután már irány Záhony, ahol végülis elég jól átjöttünk a határon (csak Nagy Zolinak nem volt szerencséje a határőrökkel, mert úgy belefeledkeztek a bridzspartikba, hogy az útlevél éppen sose volt kéznél…), majd Nyíregyházánál álltunk meg, ahol Orsitól és helyi kísérőnktől, Robitól vettünk búcsút. A korábbi változatos tájak után már az M3-as autópálya is unalmasabbnak bizonyult, igaz, legalább gyorsan „szeltük a kilométereket”. Este hat óra tájban már bent is voltunk a Hősök terén, ahonnan rövid búcsúzkodás után mindenki elindult a saját útján…
Számunkra, a 2003c osztály tagjainak számára ez a túra nem csupán egy volt a szokásos Dobos-túrák közül (pedig annak se volt utolsó, hiszen ismét gyönyörű tájakat láttunk, izgalmas kirándulásokon vettünk részt, és nem utolsósorban kulturális élményeket is szereztünk); hiszen egy osztályközösségnek, de legalábbis jó részének (az osztály több mint a fele ott volt) ez volt az utolsó, közös megmozdulás. Bár a szalagavató, a ballagás, az érettségi és a bankett is valamilyen formában a búcsú helyszíne, valahogy akkor azt kevésbé éreztük (pl. mert azt mondhattuk, hogy megyünk még együtt Kárpátaljára…), most viszont bennünk is felmerült az elköszönéseket követően: úristen, mikor találkozunk legközelebb…

És hogy ne mindig csak egyvalaki véleménye legyen olvasható, néhány rövid összefoglaló, „hangulatjelentés”:

Megjöttünk Kárpátaljáról! Nagyon király volt! Dobos most már "csak" 1szerűen Sándor. Szuper helyeken jártunk. A társaság is jo volt!
Hát Kárpátalja tényleg király volt, igaz Hoverla után holt fáradtan, csurom vizes ruhákkal (igaz én teljesen száraz ruhát tudtam felvenni estére) zuhogó esőben megpróbálni elaludni, úgy, hogy tudod, hogy teljesen be fog ázni a sátor reggelre, nem volt túl jó móka, igaz így visszagondolva már az volt.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem baromi jol esett mikor Dobos (vagyis Sándor) azt mondta a Vereckei hágon, hogy társai és barátai voltunk...
... és közben alaposan elérzékenyült. De azt hiszem mi is nagyon fogjuk hiányolni. Ha más miatt nem, hát miatta leszek ott minden nyári túrán!
Szerintem is jól sikerült az egész túra (bár kicsit lehetett volna azért durvább elvégre csak két napot gyalogoltunk...), méltó befejezése az elmúlt 4-6 évnek. Kár, hogy nem jött el mindenki, még gyalogolni se kellett volna, minden megoldható...
Ami engem illet továbbra is szívesen veszek részt bármilyen Dobos-túrán, és remélem, hogy a Sándor fog még minket hívni ilyenekre. Szóval ha bárki megtud valamit, akkor szóljon!

Ebből is kiderül, hogy nehezen felejthető négy év után nehezen felejthető egy hetet töltöttünk együtt.
Reméljük, nem az utolsót…