Dobos-túra - 2003
Azok számára, akik ilyesmit figyelemmel követnek, valószínűleg nem nagy meglepetés, hogy idén sem otthon unatkozva töltöttük a nyarat, hanem szokásosan folytattuk ország- és határvidékjáró túráinkat a Kárpát-medencében. Lassan már ez a beszámoló is hagyományosnak számít, hiszen olvasható a 2001-es majdnem két hetes erdélyi kerékpártúráról és a 2002-es, Ipoly völgyében és az északi határ mentén tett biciklitúráról is összefoglaló. Változás legfeljebb az volt, hogy idén nem két keréken vállalkoztunk az útra, hanem buszos körutazással kombinált gyalogtúrát tettünk Kárpátalján, de mind a társaság, mind bizonyos esetekben a körülmények emlékeztettek minket arra, hogy igazi, „oridzsinál” „Dobos-túrán” vagyunk (ha ez mond valakinek valamit, de ha volt már ilyenen, akkor bizonyára mond). Ismét 50 körüli létszámú csoport gyűlt végül össze a Hősök terén hétfőn hajnalban, amelynek szintén szokás szerint nagyjából a felét tette ki a Fazekas Gimnázium (egykori) 2003c osztálya. Ezúttal még nagyobb számban jelentek meg más fazekasos osztályokból (ezek közül is legtöbben a jövő évi 12/b-ből), továbbá szokásos túrázótársaink: volt fazekasosok, barátok, rokonok, ismerősök és üzletfelek egészítették ki a csapatot. Idén már azt is elmondhattuk, hogy „tanarak” jönnek velünk: (volt) osztályfőnökünk, Dobos Sándor mellett Török Márton is vállalkozott a nem akármilyen utazásra. Az egyik újdonság maga a buszozás volt. Sofőrünk, Péter bácsi kitartása és biztos kezű vezetése utólag is köszönetet érdemel. Szintén köszönjük a helyiek áldozatos segítségét (és szervezését), idegenvezetőink és kísérőink (közülük is kiemelendő a túrán szinte végig velünk tartó Joker, azaz Robi) türelmét és magyarázatait.
A buszozás-gyaloglás velünk is gyakran új szituációkat ismertetett meg; az állandóságot képviselte viszont például Egmont gitárja és a szokásos esti éneklések (amelyet ezúttal körtemuzsika, furulya és szájharmonika is kiegészített esetenként), de ugyanígy, tavalyi túránkkal való folytonosságot teremtett az eső, és a beázott, vizes cipő érzete. Idén kutak és magazinmixték kevésbé keresztezték utunkat, a buszozás és erdei gyaloglás egyik nagy tanulsága az volt, hogy így a pénzköltés is kevésbé megy, az utolsó nap, Beregszászon alig tudtuk valahogy elverni maradék grivnyáinkat (amelyre egyébként is a buznyáktól a lokális fizetőegységig minden kifejezést használtunk).
1. nap: Budapest – Záhony – Ungvár – Beregszász – Mezővári (2003.07.28.)
Hétfő reggel hat órakor a Hősök
terén találkoztunk, hogy nekiinduljunk izgalmas utunknak. Talán helyesebb
lett volna azt írni, hogy hétfőn hajnalban, legalábbis szokatlanul korainak
éreztük a találkozót, amit többen a buszozás megkezdését követően elbóbiskolással
illetve elalvással jeleztek. Igaz, Tiszavasváriig semmi különleges nem is
zavarta ezt; haladtunk nyugodtan az autópályán (majd a későbbi napokban értékeltük
ezt, hiszen a kárpátaljai utakon már kevésbé lehet aludni…). Tiszavasvárinál
megálló, rövid pihenő és bemutatkozás következett; mindenki a neve és évjárata
(tervezett vagy már megvalósult érettségizés éve) mellett egy kedvenc állatot
is választott. Miután mindenkit összezavart a sokféle kereszt- és állatnév
továbbá az elhaladó autók kavalkádja, már tovább is indultunk, és Záhonyig,
azaz a határig meg se álltunk. Ukrajnába (azon belül is Zákárpátszkája Oblásztyba,
azaz „Kárpáton túli területre” de nekünk inkább Kárpátaljára) érve kezdhettünk
ismerkedni a helyi út-, ár- és életviszonyokkal, amit az első benzinkútnál
egy biztonsági őr és a megjelenő kéregetők jeleztek (sajnos, velük nem ez
volt az egyetlen találkozásunk a kárpátaljai egy hét során).
Ungvár volt első komolyabb állomásunk,
tehát rögtön Kárpátalja székhelyével és legnagyobb városával kezdtük a körbetekintést.
Ungváron még óriási hőség volt, a vár és a skanzen megnézése persze ettől
még nem maradt el, majd hűsítő italok (az első cirill betűs feliratú ásványvizek!)
beszerzése után tértünk vissza a buszhoz (Cus rögtön az első helyi Fantájával
nyert még fél liter kólát, ráadásul szerencséjére július 31-ig tartott az
akció, azaz még be is tudta váltani a túra folyamán). Legközelebb Beregszásznál
álltunk meg, de a belvárost ezúttal nem néztük meg, csupán a helyi magyar
múzeumban látott minket vendégül hétfőn, az egyetlen szabad napján a múzeum
egyszemélyes igazgató-fenntartója. Tőle megtudhattuk, hogy milyen nehéz egy
magyar emlékeket (is) őrző múzeumot fenntartani errefele…
Beregszásztól már csak kis buszút következett:
egy közeli magyar faluban, Mezőváriban szálltunk meg, családoknál. A nehéz
helyzetben lévő helyieknek a falusi turizmusból származó bevétel jól jön,
mi pedig így legalább kicsit közelebbről is láthattuk a helyiek életét, beszélgethettünk
egy kárpátaljai magyar falu lakóival. A Tisza által pár éve elöntött faluban
sokaknak tényleg a nulláról kellett újrakezdeniük, más kérdés, hogy itt olyan
az emberek mentalitása, hogy szinte csak jó állapotban lévő házakat láthattunk.
Minden helyen finom vacsorát kaptunk, a több fogás és a sütemény után szinte
már a felállás is nehézséget okozott… A körülményekre tehát nem lehetett panasz,
de miközben a fürdőszobában zuhanyoztunk és ágyban aludtunk, tudtuk, hogy
másnaptól már ezek nem állnak rendelkezésünkre.
2. nap: Mezővári – Nagyszöllős – Huszt – Európa közepe – Kőrösmező (2003.07.29.)
Kedd reggel búcsút vettünk a vendéglátó
családoktól, elindultunk a busz felé és lélekben felkészültünk az ehhez képest
már csak romolható körülményekre. Rövid buszozás után Nagyszöllősbe értünk
be, ahol kisebb pihenőt tartottunk. A Perényi-kastélyt még megnéztük kívülről,
a Bartók-emléktáblát viszont már nem láttuk, ellenben a piacon kis sétát tettünk
és a legközelebbi boltban feltöltöttük ásványvíz-készleteinket. Ezután ismét
buszba ültünk, hogy Husztig meg se álljunk, ahol természetesen a várhegy lábánál
parkoltunk le.
A huszti várromhoz való felmászás már
némi ízelítőt adhatott, hogy mi vár ránk másnap; igaz, még napsütés és gyönyörű
idő fogadott minket. A bús düledékre felérve letekinthettünk és bár csend
(miattunk), hold (a napszakból adódóan) és szél (az időjárásnak köszönhetően)
kevésbé volt, lebegő rémalakról pedig úgyszintén nem tudunk beszámolni, de
a „csarnok elontott oszlopinak” maradványai között azért Kölcsey verséről
megemlékezhettünk. Éva fényképezőgépét ugyan majdnem a szakadéknak ajándékozta,
de végül készült pár csoportkép, majd lesétáltunk a buszhoz.
Komolyabb buszútvonal következett, Técsőn,
Aknaszlatinán és Rahón is keresztülhaladtunk, és az Európa közepén emelt emlékműnél
álltunk meg legközelebb. Még az Osztrák-Magyar Monarchia ideje alatt határozták
meg ezt a helyet, méghozzá az Európa széleit jelző hosszúsági és szélességi
körök középvonalainak metszéspontjaként (azaz nem Európa súlypontjáról van
szó). Meg is néztük volna az emlékművet, ha nem abban a pillanatban kezd el
esni az eső, ahogy mi kiszálltunk a buszból. De így egy rövid leszállást követő
még gyorsabb rohanás és visszaszállás után maradt a buszban ülés és éneklés,
majd (mivel az időjárás nem javult) a továbbmenetel (igaz, néhányan még megragadták
az alkalmat a felülvíz-alulvíz alapon végrehajtott Tiszában fürdésre).
Időközben elállt az eső, és a buszból
kitekintve egyre változatosabb tájakat pillanthattunk meg, ahogy a Tisza mentén
felfele haladtunk. Késő délután értünk Kőrösmezőre, ahol a római katolikus
templom kertjében vertünk sátrat. Ismét csak lenyűgözött minket a helyi magyarok
kedvessége, hiszen többfogásos vacsorával fogadtak minket. Miután jóllaktunk
és befejeztük a vacsorát, egyesek a Tiszában mártóztak meg, mások megelégedtek
a lábmosással is… Este következett az első igazi közös éneklés, tizenegyig-éjfélig-kitudjameddig
daloltunk, majd némi alvást is a programba iktattuk, hiszen tudtuk, az igazi
kalandok (ami a természetjárást illeti) másnap kezdődnek.
3. nap: Kőrösmező – erdészház – Hoverla (2061 m) – erdészház (2003.07.30)
Túránk folyamán először Kőrösmezőn
hallhattuk korán reggel (azaz 7 órakor) a „Pál, Kata, Péter” nevekkel kezdődő
örökzöld dallamot… Az ébresztő után ismét finom és kiadós reggelit kaptunk
a helyiektől (kolbász, krumpli), de hát nem tudhattuk, mikor fogunk legközelebb
meleget enni. Ezt követően sátorpakolás, hálózsákgöngyölés szóval a szokásos
reggeli teendők, egyedül a biciklire felpókozás maradt idén mindig el. Szerencsére
dolgaink egy részét Kőrösmezőn hagyhattuk; az ember kétszer is meggondolta,
hogy mennyi terhet akar a hátán cipelni a következő két nap folyamán.
Derűs idő, napsütés fogadott minket, ahogy
kigördültünk a katonai teherautókon ülve (ülve-egyensúlyozva) az útra. Erdész
kísérőink egy erdészházig vezettek el minket (idáig mentünk teherautón), itt
szerencsére a sátrakat, kenyereket, hálózsákokat lerakhattuk, így a további
hegymászásra ezeket már nem kellett magunkkal hordozni. Amikor útra indultunk,
már picit csepergett az eső, elő is kerültek az esőkabátok…
Kb. 900 méteres tengerszint feletti magasságig
mentünk teherautókon, innen kellett Kárpátalja és egyben Ukrajna legmagasabb
pontját, a 2061 méter magas Hoverlát (Hó-csúcs) megmásznunk. A folyamatos
tájékozódást (és a mennyi van még szintben hátra? állandó kérdésekre való
állandó válaszolgatást) Dobos GPS-e segítette, amit egyébként az osztály vett
neki (előrelátóan) ajándékba az érettségi idején. A műholdas helymeghatározás
pontosságába vetett hitünk legfeljebb akkor hagyott alább, mikor egy szakasznyi
felfele menet után azt tapasztaltuk, hogy mi a valóságban 900 méterről 880
méterre lementünk, de ahogy feljebb értünk, egyre több műhold jelét fogtuk,
és így valóban pontosabbak lehettek a mérések. Békésen mentünk felfele, az
eső nem esett még nagyon és a Mr X nevű játékban egyre közelebb jutottunk
a titokzatos A-betűs ember nevének megfejtéséhez. Csodáltuk a tájat, és előszörre
még tényleg jól nézett ki, ahogy a szemközti hegyek felhőben voltak, de egy
idő után rájöttünk, hogy mi is ilyen felhőbe fogunk felmenni, és ettől már
kevésbé lettünk lelkesek. Egy pihenőpontnál még éppen sikerült Ambrus Attila
nevét kitalálni és ezzel a játékot befejezni, de innentől lényegében se kép
– se hang: mentünk bele a ködbe, az eső egyre jobban esett, a sáros, csúszós,
egyre meredekebb úton egyre nehezebb volt megállni a talajon – azt hiszem,
akik ott voltunk, ezt a képet nehezen felejtjük el. Következett tehát túránk
fénypontja, a Hoverla meghódítása.
Valóban fénypont volt, fény nélkül. Hogy
valami pozitívat is mondjunk, (a csúcs nevével ellentétben) hó sem volt, víz,
sár, köd viszont annál több. Délután kettő óra után értünk fel a csúcsra,
de a köd, az esőkabát-kapucni és bizonyos emberek számára az átláthatatlanná
vált szemüveg miatt kilátásaink nem voltak, így egy Himnusz-eléneklést követően
már indultunk is lefele.
Az eső lefele menet se hagyta alább, legfeljebb
a szeles és szélcsendesebb periódusok váltakozása jelentett némi változatosságot.
Közelről láthattuk és érezhettük, ahogy a felhők átbuknak a hegygerincen,
a viharos szél nemcsak a felhőket repítette tovább, hanem hajszál híján minket
is. Sárban csúszkálva, teljesen elázva értünk vissza az erdészházhoz, majd
rövid hidegvacsorát és egy kis tűz melletti teljesen esélytelen szárítkozási
kísérletet követően nekiálltunk sátrat verni. A szerencsésebbek éppen akkor
vertek sátrat, amikor nem esett annyira, de aztán ismét jobban esett, ráadásul
immár villámlás-dörgés is boldogított minket. A sátorba vonuláson kívül jobb
programot nem is találtunk, igaz, a sátrak jó része beázott, így még ez se
jelentett teljes menedéket. A kitartóbbak (vagy jobban beázottak) szerint
hajnali négyig zuhogott, nekem az éjfél körüli szemembe villámlások az utolsó
emlékeim arról az estéről. Az mindenesetre biztos, hogy egy felejthetetlen
napot tölthettünk el a Kárpátokban, és bár Dobos kezdetben félt, hogy a buszozás
- többszöri ágyban alvás – nekünk főzött kaják miatt túl „puhány” lesz a túra,
ez a nap elsöpörte ilyen félelmeit, és igazi dobos-túrássá tette ezt a Dobos-túrát
is. Tulajdonképpen, ahogy este nyolc óra körül (az időjárás kilátástalanságát
látva) megfogalmaztam, bár részt vettem több Dobos által szervezett túrán;
voltak durvább és kevésbé durvább napok, de ha ide nem jöttem volna el ezen
a napon, akkor nem tudnám, mi az a Dobos-túra…
4. nap: Erdészház – Kőrösmező, kb. 25 km gyaloglás (2003.07.31.)
Előző este azon gondolkoztunk,
milyen lenne, ha gyönyörű napsütés várna minket reggel. Hát nem várt, de az
apró dolgoknak is örülni kell: nem is esett. Borús volt a reggel, de mire
a reggelihez eljutottunk, már némi napsütötte domboldal is lett a közelben,
ahova esőkabátot – sátrat – nadrágot – polifoamot – hálózsákot – sapkát, szóval
mindent vittünk szárítani…
Reggeli után összepakoltunk (sok mindent
vizesen kellett elrakni), és nekiindultunk, ugyanis most gyalog kellett visszaérni
Kőrösmezőre, a templom mellé, ráadásul most már valóban a hátunkon kellett
vinni a sátrakat, hálózsákot is. Viszont egyre szebb időben haladhattunk,
és az előző napi kellemetlenségeket szép táj, napsütés és sok málna kárpótolta
(Kárpátolta). A Hoverlánál csak pár méterrel alacsonyabb Pietrosz megmászását
ezúttal kihagytuk a programból (a csúcs ott is felhőben volt, tehát nem kizárt,
hogy újból eláztunk volna), de így is eleget gyalogoltunk, kerülgettük a patakot
és a sárosabb területeket. Egy helyen még darazsakkal is találkoztunk, a „szerencsésebbek”
végtagonként négy-nyolc darázscsípést is összegyűjthettek… Egy-egy megállónál
előkerültek a rejtett kajatartalékok, melyekre nagy szükség volt, hiszen a
közkajából már csak kolbász, illetve kígyóuborka-darabokat lehetett kapni,
azt is csak hosszú sorbaállással (na jó, egyeseknek még pár marék kenyérmorzsa
is jutott, hogy étrendjüket még színesebbé tegyék). Azért jó hangulatban telt
a hazafelé út, az előző napival ellentétben normális beszélgetésre is volt
lehetőség, hiszen nem fulladtunk ki a mászástól és az elázástól. A reggel
egyik legkellemetlenebb feladata a vizes cipőbe való belépés volt; útközben
a cipők lassan kezdtek száradni is rajtunk, igaz, mindig következett egy-két
patak, amibe nem volt nehéz belegyalogolni.
Este lett már, mire Kőrösmezőre visszaértünk.
A közeli dombról mindenki a közelebbi templomban vélte (szerette volna) megtalálni
szálláshelyünket, de végül még a városban is kellett kicsit gyalogolni, hogy
visszaérjünk a „mi templomunk”-hoz. Ott viszont már kiadós vacsorával vártak
minket, egyáltalán nem panaszkodhattunk ellátásunkra. Vacsora után kevésbé
voltunk válogatósak a közben kicsit lehűlt Tiszával szemben; mocskosan, sárosan
és leizzadva inkább a hideg folyóban mosdást választottuk. Újabb gitáros éneklés
következett, a fáradtabbak (majd sorban mindenki) közben elvonultak aludni,
este tíz óra körül pedig ismét elkezdett esni az eső…
5. nap: Kőrösmező – Aknaszlatina – Tiszaújlak – Csetfalva – Beregszász (2003.08.01.)
Van, amihez tényleg nem lehet hozzászokni…
Ilyen például a reggel hat órakor megszólaló körtemuzsika, a „Pál, Kata, Péter”
dallama, amire Kőrösmezőn ébredtünk péntek reggel. „Szokás szerint” finom
és kiadós reggelit (kolbász) kaptunk, majd tudatosult bennünk, hogy nem most
fogjuk megszárítani a sátrunkat és (még a két nappal ezelőtti túrán) elázott
dolgainkat, így vizesen pakoltuk el ezeket. Nyolc óra után indultunk, két
nap gyalogtúra után ismét busszal; fél tízkor már a szlatinai bányánál vártak
minket ottani idegenvezetőink.
Közép-Európa (és az egykori Monarchia)
legnagyobb sóbányájához érkeztünk, de kívülről csak egy lerobbant szovjet
gyárépületet pillanthattunk meg. Lent egy asztmás betegek kezelésére alkalmas,
részben még most is működő bánya tárult elénk. Tapasztalt túrázóink összehasonlíthatták
a parajdi bányával (két éve voltunk ott is), ahol igazi föld alatti világot
és szórakoztató központot hoztak létre a betegek számára. Bár üzletileg az
nagyobb vállalkozás lehet, atomháború-utáni-fílingjével nyomasztóbb élmény
volt (legalábbis számomra), mint a szlatinai föld alatti kórház. Itt viszont
a lepusztult külső környezet szomorított el minket.
A bányából a szlatinai sós-tavakhoz, pontosabban
egy ilyen tó melletti strandhoz mentünk, ahol pihenéssel, strandolással töltöttük
a délutánt. Meglepetést legfeljebb az okozott, hogy 0,5 helyi fizetőeszközért
lehetett belépőt váltani, ám újabb 0,5 (helyenként csak 1) ilyen pénz befizetésével
válthattunk „jegyet” a zuhanyzásra is. A tó sókoncentrációja egyébként a Holt-tengerével
van azonos szinten, a zsúfoltság pedig hasonlít bármilyen strandra Közép-Európában…
Buszoztunk egy újabb darabot, majd Tiszaújlakon
a turul- és Rákóczi-emlékművet néztük meg. Ezután Csetfalva templomainál álltunk
meg, és néztünk körül. A református templom és harangtornya az egyik legszebb
a környéken, a 15. században építették és festett, kazettás famennyezete azonnal
megragadja a látogatót. A katolikus templom már újabb építésű, itt Horváth
Gyuri rögtönzött nekünk orgonával egy rövid koncertet…
Utána már csak Beregszászban álltunk meg,
ahol a Beregszászi Magyar Gimnázium kollégiumában aludhattunk utolsó két éjjel.
A viszontagságosabb körülmények után úgy éreztük, mintha a civilizációhoz
tértünk volna vissza, mert ágyban, mosdók és szépen felújított fürdőszobák
közelében aludhattunk. Még vizes cuccainkat is kiteregethettük szárítani,
ráadásul ismételten kedves vendéglátásban és nem utolsósorban finom vacsorában
(azt a töltöttkáposztát egy páran nem fogjuk elfelejteni…) részesültünk. Estére
táncház szerveződött, majd énekelgetés után térhettünk aludni.
6. nap: Beregszász – Munkács – Szolyva – Vereckei-hágó – Munkács – Beregszász (2003.08.02.)
Beregszászon reggel hét órakor
szólalt meg a körtemuzsika, majd reggelizést követően ismét buszba ültünk.
Dobos beharangozója szerint „kellemes buszos társasutazás” várt ránk, és valóban,
sok gyaloglásra ezen a napon se kellett felkészülni, inkább buszba be- és
buszból kiszállás volt jellemző, miközben megnéztünk pár nevezetességet. Ezen
a napon a BMG matematika-fizika tanára kalauzolt minket utunk során.
Munkács volt az első állomásunk, ahol
a híres-neves munkácsi várat látogattuk meg. Zrínyi Ilona két éven keresztül
sikeresen védte a várat, mi is megállapítottuk, hogy ezt tényleg nehéz lehetett
bevenni… Megnéztük a Rákóczira és a Petőfire emlékező szobákat, láttuk, hogy
itt raboskodott Kazinczy Ferenc és itt rejtették a Koronát Napóleon elől.
A különböző történelmi emlékek megtekintése után lesétáltunk a várhegyről,
és visszaszálltunk a buszba. Szolyvánál szálltunk ki legközelebb, ahol a sztálini
terror itteni áldozataira emlékeztünk. Innen már nem álltunk meg egészen a
Vereckei-hágóig, a történelmi Magyarország egykori határáig, a honfoglaló
magyarok átvonulási helyéig.
A Vereckei-hágónál hallhattunk az emlékmű
építésének nehézségeiről, megtekintettük a félig elkészült és lerombolt honfoglalás-emlékművet,
ahogy most hívják, torzót. A Himnusz és a székely himnusz eléneklése után
Dobos néhány szóval búcsúzott mind a túra résztvevőitől, mind az osztálytól
is, hiszen mi nemrég (idén júniusban) érettségiztünk. Majd az ő tanácsára
ki-ki egyénileg elvonult egy picit, szétnézett a hágóban és „messze jövendővel
komolyan” összevetette a jelenkort… Ezt és a közben megejtett uzsonnázást
csak a csöpögő eső zavarta meg, majd egyre jobban kezdett zuhogni, így következett
a visszafutás a pár száz méterre álló buszhoz, és néhányan ismét sikeresen
eláztunk.
Visszaúton ismét megálltunk Munkácson.
Munkácsy Mihály szülővárosában rövid városnézés következett, majd visszabuszoztuk
Beregszászra. Itt már vártak minket a vacsorával, majd vacsora után végül
elsősorban az osztályból jelenlévők, de más túrázótársaink is az Oázis nevű
vendéglátóipari egységben kötöttünk ki, ahol Dobossal (illetőleg innentől
már Sándorral) összetegeződtünk, iszogattunk, megbeszéltük az elmúlt négy
év mindenféle dolgait. A kollégiumba visszaérve is még a beszélgetés folyt,
majd következett a szokásos esti gitározás-éneklés, ami egészen kifulladásig
illetve Egmont gitárhúrjának elszakadásáig tartott (ez kb. hajnali három óra
tájban következett be)…
7. nap: Beregszász – Záhony – Nyíregyháza – Budapest, Hősök tere (2003.08.03.)
Vasárnap engedményt kaptunk, és
csak reggel nyolc óra körül szólaltak meg Pálék és Katáék, majd fél kilences
reggeli után folytathattuk a pakolást. Délelőtt Beregszászon városnézés következett;
aki akart, bemehetett a református vagy a katolikus istentiszteletre, mi ez
alatt próbáltuk elkölteni utolsó grivnyáinkat is. Körbenéztünk a piacon, majd
visszamentünk a kollégiumhoz.
Fél tizenkettő tájékán indultunk el busszal,
Dobos (Sándor) éppen el tudott búcsúzni tőlünk, hiszen ő egy angol nyelvű
biblia-tábor erejéig még Beregszászon maradt. Ezután már irány Záhony, ahol
végülis elég jól átjöttünk a határon (csak Nagy Zolinak nem volt szerencséje
a határőrökkel, mert úgy belefeledkeztek a bridzspartikba, hogy az útlevél
éppen sose volt kéznél…), majd Nyíregyházánál álltunk meg, ahol Orsitól és
helyi kísérőnktől, Robitól vettünk búcsút. A korábbi változatos tájak után
már az M3-as autópálya is unalmasabbnak bizonyult, igaz, legalább gyorsan
„szeltük a kilométereket”. Este hat óra tájban már bent is voltunk a Hősök
terén, ahonnan rövid búcsúzkodás után mindenki elindult a saját útján…
Számunkra, a 2003c osztály tagjainak számára
ez a túra nem csupán egy volt a szokásos Dobos-túrák közül (pedig annak se
volt utolsó, hiszen ismét gyönyörű tájakat láttunk, izgalmas kirándulásokon
vettünk részt, és nem utolsósorban kulturális élményeket is szereztünk); hiszen
egy osztályközösségnek, de legalábbis jó részének (az osztály több mint a
fele ott volt) ez volt az utolsó, közös megmozdulás. Bár a szalagavató, a
ballagás, az érettségi és a bankett is valamilyen formában a búcsú helyszíne,
valahogy akkor azt kevésbé éreztük (pl. mert azt mondhattuk, hogy megyünk
még együtt Kárpátaljára…), most viszont bennünk is felmerült az elköszönéseket
követően: úristen, mikor találkozunk legközelebb…
És hogy ne mindig csak egyvalaki véleménye legyen olvasható, néhány rövid összefoglaló, „hangulatjelentés”:
Megjöttünk Kárpátaljáról! Nagyon
király volt! Dobos most már "csak" 1szerűen Sándor. Szuper helyeken
jártunk. A társaság is jo volt!
Hát Kárpátalja tényleg király volt, igaz Hoverla után holt fáradtan, csurom
vizes ruhákkal (igaz én teljesen száraz ruhát tudtam felvenni estére) zuhogó
esőben megpróbálni elaludni, úgy, hogy tudod, hogy teljesen be fog ázni a
sátor reggelre, nem volt túl jó móka, igaz így visszagondolva már az volt.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem baromi jol esett mikor Dobos (vagyis
Sándor) azt mondta a Vereckei hágon, hogy társai és barátai voltunk...
... és közben alaposan elérzékenyült. De azt hiszem mi is nagyon fogjuk hiányolni.
Ha más miatt nem, hát miatta leszek ott minden nyári túrán!
Szerintem is jól sikerült az egész túra (bár kicsit lehetett volna azért durvább elvégre
csak két napot gyalogoltunk...), méltó befejezése az elmúlt 4-6 évnek. Kár,
hogy nem jött el mindenki, még gyalogolni se kellett volna, minden megoldható...
Ami engem illet továbbra is szívesen veszek részt bármilyen Dobos-túrán, és
remélem, hogy a Sándor fog még minket hívni ilyenekre. Szóval ha bárki megtud
valamit, akkor szóljon!
Ebből is kiderül, hogy nehezen
felejthető négy év után nehezen felejthető egy hetet töltöttünk együtt.
Reméljük, nem az utolsót…